Anyák napja alkalmából mi sem szeretnénk kimaradni az édesanyák szokásos piedesztálra emeléséből. Ám mivel szerintünk egy csokor virág önmagában még nem elég tartós, hogy a mindennapos küzdelmeknek méltó emlékművet állítson, stílszerűen egy cikksorozattal szeretnénk megörvendeztetni őket.
A cikkek szerzője a mi „külön bejáratú kismamánk” (hadd tegyem hozzá: az egyik…), kedves munkatársunk, Gyenes Zsuzsa (GyeZsu), aki két pici gyermek – egy kétéves nagylány és egy párhónapos kisfiú – mellett is képes aktív, szakmai munkától, kultúrától és tanulástól sem mentes életet élni. Olvassák szeretettel egy nem mindennapi világképpel rendelkező művelődésszervező-kismama blogját!
A mi családunkban van az apa (Kocsis Nándor), van Kata (Kocsis Kata), aki februárban múlt két éves, van a pocaklakó Bababó, aki előreláthatólag március végén fog megszületni, van a pocak tulajdonosa, vagyis anya, azaz én, Gyenes Zsuzsa, aki eddig Kataképek címmel irogattam a családi történeteket, de hát az életünk már egy ideje nem csak Katáról szól.
Kistesó
Amikor elkezdtük újságolni, hogy Katának kistestvére lesz, mindig megkérdezték, így terveztük-e. Én meg csak vonogattam a vállam. Katánál nagyon tervszerű akartam lenni, a kisasszony meg váratott magára jónéhány hónapot. (Igaza volt, kivárta az idejét.) Tesóügyben csak annyit tudtam, hogy két gyerek között nem akarok visszamenni dolgozni. Kata már elmúlt egy éves, amikor először éreztem: helyet tudok adni az életemben egy kistesónak, aki aztán – sok pedagógusgyerekhez hasonlóan – nyár elején meg is fogant.
Elég hamar kiderült, hogy második gyereket várni egész más, mint első gyereket várni, hogy nincs két ugyanolyan terhesség, amikortól pedig már a mocorgást is éreztem a pocakomban, azt is megtudtam, hogy két egyforma gyerek sincs.
Előző terhességemnél semmi bajom nem volt, a terhesség eleji álomkórt leszámítva. Álomkor ezúttal is volt (csak azért volt kellemetlen, mert le kellett volna adnom egy dolgozatot, ahhoz pedig szakirodalmat kellett volna olvasnom, de a második oldalon mindig elaludtam, akármilyen éber állapotban kezdtem az olvasást), de most állandó émelygéssel párosult – azért nem volt vészes. És hát a szagok… Kata nyáron kezdte a szobatisztaságot: a kakit a biliből kiönteni komoly erőtételt jelentett számomra, ha esetleg baleset történt, annak „tisztára mosását” már meg sem kíséreltem. Úgyhogy a világ legboldogabb anyukája voltam, amikor Katát sikerült WC-re szoktatni. (Na, mi győzte meg arról, hogy a WC-n maradjon? Az a mondat, hogy ha ottmarad, akkor lefényképezem…)
Kata (akiről persze pocaklakó korában még nem tudtuk, hogy Kata, Kismanónak hívtuk) bújós volt. Bababó meg bokszolós, bukfencezős, rugdosós. Olyan intenzíven mozog a pocakomban, hogy az egy külső szemlélő számára is látványos mulatság. Ha párom a hajamat fésülte – és ami ezzel jár, húzta –, vagy amikor fogorvosnál voltam, Kata elbújt a pocakom egy távoli szegletébe. Bababó nem bújik el, rugdos.
Bababó
Egy idő után jöttek azok a kérdések, hogy Kata felfogja-e már, hogy kistestvére lesz, és mit szól hozzá. Igen, Kata elég hamar felfogta, hogy anya hasában egy baba van, aki az ő kistesója, és akit Bababónak hívnak. És még szereti is. Azt is mondogatja, hogy rugdos. És azt is tudja, hogy szopizni fog. Mondogatjuk persze, hogy még csak nézelődni fog, meg aludni, meg sírni, meg pelenkázni kell majd, és azt nem biztos, hogy szeretni fogja, de a legnagyobb hangsúlyt mégiscsak a szoptatásra fektetem, mert Kata egyelőre egyedül bitorolja a „cicit”. A szoptatást ugyan már abbahagytuk, de a cici-funkciót átvette a pocakom, pontosabban a meztelen pocakom, illetve annak simogatása. Ez a nyugtató, ez az altató. Amikor éjszaka félálomban átsétál a szobánkba és felkéredzkedik az ágyunkba, ezt az egy mondatot hallom tőle: Hon-nan a cici?”, aztán persze rögtön megtalálja a hasamat, és pár perc múlva már alszik is. Pár hete lakunk csak új lakásban, azóta van Katának saját szobája saját, rendes ággyal, ahol apával alszik el (aztán, miután Kata elaludt, apa átjön).
Azelőtt – az utóbbi hónapokban – velünk aludt el a nagyágyon, így páromnak nem sok esélye volt rá, hogy kisebbik gyermekével kommunikáljon, mert Kata féltékenységi rohamot kap, ha jelenlétében apja a hasamra meri tenni a kezét. Hát ezért a féltékenységért tanítottam meg Katának, hogy kell megszoptatnia a babáját, ezért mesélem neki az általam kitalált, Panka – időközben Kata kérésére Katára átkeresztelt – maciról szóló mesékben, hogy Kata maci kistestvére, a pici maci szopizott.
Vannak aztán azok a kérdések, amelyek függetlenek a terhesség „sorszámától”: És, fiú lesz vagy lány? A meglepő válaszom: igen. Fiú lesz, vagy lány. Nem szeretnénk tudni, az ultrahang vizsgálatokon mindig kérem, hogy ne mondják meg. Nem is tudom igazán megmagyarázni, miért. Nem azért, mert szeretem a meglepetéseket. Talán a csodavárást tenné tönkre az a bejelentés, hogy „hát ez a baba bizony fiú” vagy hogy „nem látszik, amitől fiú lenne”. Olyan nagyon szerethető ez a kis pocakbaba anélkül, hogy tudnánk, fiú-e vagy lány – és neve is van már: Bababó.
Eldönthetnétek már!
Apropó: név. Ez a következő kérdés: És hogy fogják hívni? Amikor Kismanót vártuk, az izgatott unokatesó is feltette ezt a kérdést. És amikor azt válaszoltam: „Még nem tudjuk, ha lány lesz, akkor Katának, ha fiú, akkor Bálintnak”, akkor így fakadt ki: „Jaj, igazán eldönthetnétek már!”
Nem hiszem, hogy léteznek mindenkinek tetsző, tökéletes nevek, de mi úgy látszik, a Mihállyal (Kocsis Mihály, nekünk Misu) különösen beleválasztottunk – sikerült már a magzati korban előhívni az emberekből a „védjük meg ezt a szegény gyereket a saját szüleitől” néven nevezhető, általam különösen kedvelt reakciót. A lánynév pedig Anna, nekünk Panka. Próbáltam én más neveket nézni, mert az Anna manapság nagyon népszerű, ráadásul nem akartam magánhangzóval kezdődő nevet a „s” betűvel végződő családnév után, de rá kellett jönnöm, hogy ezt a gyereket Misunak vagy Pankának hívják, és kész.