Az elsőre még készül az ember lánya: gondosan megtervezi a fogamzást, szakirodalmat olvas, felkészítő tanfolyamra jár, beszélget a pocaklakóval, altatókat énekel neki, szüléstervet ír... A másodikra is készülne az ember lánya, ha az első nem lenne. Dehát az elsővel sokat kell foglalkozni, beszélgetni kell vele, altatókat énekelni neki – alig jut idő olvasgatni, befele figyelni.
A várandósoknak szóló tanfolyamokon nemigen tolerálják a kisgyerekeket,
a szervezők pedig figyelmen kívül hagyják, hogy egyéni programhoz meg
kell várni, amíg apa hazaér. Az elsőnél az ember lánya mindent tud –
elméletben, ehhez jön a gyakorlat. A másodiknál úgy gondolja, nem
érheti nagy meglepetés.
És nem is éri – egészen a szülésig.
Mert ki hallott még olyat, hogy egy gyerek minden előzmény nélkül
(jóslófájások, anyai megérzés) induljon útnak, ráadásul fényes nappal!
Hát most már nemcsak hallottam, hanem meg is éltem. Épp a 39. hetet
töltöttem be, de semmi jelét nem éreztem annak, hogy aznap már kettőben
leszünk, jókedvűen indultam utamra az első igazi tavaszi napon. Egész a
Batthyány térig jutottam, mígnem a mozgólépcsőről lelépve elkezdett
folyni a magzatvíz. Délelőtt kilenc óra volt.
Egyetlen kívánságom volt a szülésekkel kapcsolatban: lehetőleg senki ne
tudjon róla, hogy éppen szülök. Ez az elsőnél meg is valósult, a
másodiknál eleve reménytelennek látszott, lévén az első sorsáról is
gondoskodni kell a szülés időtartamára. Mégis megvalósulhatott volna,
ha párom történetesen elérhető mobilon. De párom történetesen
elfelejtette feltölteni a telefonját, így csak anyósoméknál tudtam
elérni, ahova az elsőt – a szülők elfoglaltságára való tekintettel –
unokázni vitte.
Tudomásul vettem, hogy a család apai ága rövid időn belül igen jól
informált lesz a dolgok állását illetően, de azért szépen kértem
kedvesemet, a továbbiakban ne kürtölje világgá a nagy eseményt, illetve
annak kezdetét. Kérésem meghallgatásra talált, párom csak az iskolába
(munkahelyére) telefonált be. Megkérte a titkárnőt, szóljon az
igazgatónak és a helyetteseknek, hogy ne várják, mert a feleségét viszi
szülni. Őrjöngésemre, miszerint máshogy nem tudta volna-e az indokot
előadni, angyali naivitással csupán annyit válaszolt: csak az igazgató
és a két helyettes fog tudni róla. Így tehát a délelőtt folyamán
szülésem megindulásáról tudomást szerzett az egész iskola (a diákokat
is beleértve), csupán néhány osztály – valamint az igazgató és két
helyettese maradt ki az információáramlásból...
Az ominózus telefonhívást párom már itthonról bonyolította, amikor már
mindketten felsorakoztunk a startvonalnál. Az ő útja könnyű volt
hazáig: kocsival volt, s a városból kifele nem volt forgalom. Ellenben
én ott álltam a Battyány téren a csordogáló magzatvízzel, s mivel
tömegközlekedni a továbbiakban nem állt szándékomban, taxiba ültem.
Mint mondottam, jó kedvem volt, s ezt a város legszerencsétlenebb
taxisa sem tudta elrontani, sőt, a nap fénypontja volt, amikor
magzatvízben úszva hazafele gyalogoltam (mivel egy útlezárás miatt a
taxis egyszerűbbnek látta, hogy kitegyen a sarkon – és esetében én is
ezt láttam a jobb megoldásnak), s a séta közben még az is eszembe
jutott, hogy minden ruhaneműm (a terhesnadrágokat és a törülközőket is
beleértve), amit a szülésre, illetve a kórházi létre szántam, a
fregolin szárad a tegnap esti nagymosás után.
Hát igen. Az elsőnél listát írtam a kórházi csomag tartalmáról, s
gondosan összekészítettem a sporttáskát, a nagyhátizsákot, a kistáskát,
mellé a nagypárnát. A másodiknál odáig jutottam, hogy visszakértem a
kölcsönadott sporttáskát, s amikor eljött az idő, pár perc alatt
összepakoltam. Más csomag nem is volt, csak egy kistáska az iratokkal.
Illetve az iratok egy részével. Az elsőnél párom idejében beszerezte –
az iskolától öt percre lévő önkormányzattól – a házassági anyakönyvi
kivonatot, a másodiknál ezt a szülés napján, vajúdó kedvesét
hátrahagyva sikerült elintéznie. (Na jó, a „vajúdó kedves” azért
túlzás, legalábbis a vajúdás része, mert nagyobb fájások ekkor még nem
voltak, és amúgy is inkább egyedül szerettem volna lenni.) Az elsőnél
kétoldalas listát készítettem a hátrahagyott férjnek azokról a
teendőkről, amelyeket kórházi tartózkodásom idején feltétlenül el kell
végeznie – s amelyekre persze úgysem maradt idő, mert a kórházi
tartózkodás csupán 5 napot jelentett, és a hátrahagyott férj dolgozott,
szabadidejében pedig feleségét és gyermekét látogatta. A másodiknál a
kórházba menet papírra vetettem a takarítónő számát.
Eggyel több
Mindkét szülés csodálatos volt, pedig a második nem sokban hasonlított
az elsőre, még a végeredmény is különböző: az első lány, a második fiú.
Az elsőnél az volt a meglepő, milyen kicsi, a másodiknál, hogy az első
hirtelen milyen nagy lett.
Az elsőnél az újdonsült szülők tanácstalanul álltak a megörökölt
gyermekruha-halom előtt, és apukának csak második próbálkozásra
sikerült megfelelő méretű és funkciójú ruhadarabot behoznia a
hazamenetelhez (akkor viszont rögtön több garnitúrát), a másodiknál a
sokat tapasztalt apuka különösebb instrukciók nélkül is elboldogult az
alsóruhák és rugdalózók világában.
Az elsőnél az első otthoni fürdetés ünnepélyes izgalomban, hosszas és
gondos előkészület után történt, a másodiknál 10 perccel a „meg kéne
fürdetni” mondat elhangzása után már hálózsákban szopizott a gyermek.
Az elsőnél a kétségbeesett szülők védőnőt, majd szoptatási tanácsadót
hívtak, amikor a gyermek pár naposan elfelejtett szopizni, a másodiknál
a rutinos anyuka csak mosolygott, a gyermeket levetkőztette, s a
probléma ezúttal is megoldódott (lsd. bőrkontaktus).
Az elsőnél az első hosszabb sétát hetekig tartó, fokozatos levegőhöz
szoktatás előzte meg, a másodiknál erre nem volt idő: menni kellett az
elsővel a játszótérre Az elsőnél a kezdő anyuka még úgy írta a
barátoknak szóló értesítést, hogy „ha már kialakult a napirend”
szeretettel várja őket gyereklátogatóba, a másodiknál már tudja, hogy a
napirend kialakulására felesleges várnia, mert az amint kialakult, már
fel is borul.
Az elsőnél aggódik a család – a másodiknál is. Az elsőt csodálja és imádja a család – a másodikat is. Csak őt már eggyel többen.
archívum
Az elsőre még készül az ember lánya: gondosan megtervezi a fogamzást, szakirodalmat olvas, felkészítő tanfolyamra jár, beszélget a pocaklakóval, altatókat énekel neki, szüléstervet ír... A másodikra is készülne az ember lánya, ha az első nem lenne. Dehát az elsővel sokat kell foglalkozni, beszélgetni kell vele, altatókat énekelni neki – alig jut idő olvasgatni, befele figyelni. 
Mindkét szülés csodálatos volt, pedig a második nem sokban hasonlított
az elsőre, még a végeredmény is különböző: az első lány, a második fiú.
Az elsőnél az volt a meglepő, milyen kicsi, a másodiknál, hogy az első
hirtelen milyen nagy lett. 
