A Szigetet idén megint úgy csináltam végig, mint ifjú (na jó, ifjabb) koromban. Nem sátraztam kint, de kilátogattam minden nap. A régi hagyományok: találka a HÉV-nél, egy kis zötykölődés, italvásárlás, aztán körbe-körbe…
A szerdai nyitónapon rögtön egy régi kedvenc, a Therapy? zúzott a nagyszínpadon, felidézve sok majdnem elfelejtett emléket, meg néhány újat is (mindig a Bankrupt jut róluk eszembe, de gondolom ezzel nem vagyok egyedül). Igen keményen nyomták a fiúk, a szakmai közönség is elismerően nyilatkozott a teljesítményükről. A nap magyar sztárja a Quimby volt, de már egy kicsit másfajta lendülettel, mint a hősidőkben, persze ez nem csak a szigetes koncertre igaz. Az est főszereplője, a Franz Ferdinand pedig megmutatta, hogy mennyit öregedhet egy zenekar egy év sztárság alatt: egy kicsit már más volt a kiállásuk, de hozták a „megszokott” (jó, tudom, azért olyan sokat nem jártak itt…) formájukat.
A csütörtökön fellépő Kispál és a Borz a Szigetre összeszedte magát, a múltkori EFOTT-os leszerepelés után, ahol ráadás nélkül, lógó orral engedték haza a közönséget. Most nagyjából minden rendben volt, egy szokásos, épp ide illő műsort csináltak. Az utánuk következő Jovanottit sikerült olaszokkal együtt nézni, akik lévén, hogy kisvárosból származnak, kicsit nehezen bírták megszokni, hogy a fesztivál területe akkora, mint az a település ahol élnek. Azt sem szerették nagyon, ha elfogyott a kezükből az éppen fogyasztott finomság, ilyenkor „Dio cane!” kiáltásokat hallattak addig, amíg nem szereztek utánpótlást, szerencsére ilyenkor nekünk is hoztak. Éljen az olasz-magyar barátság!
A pénteki napot nem nekem szervezték, a nagyszínpadra is csak azért néztem el, hogy lássam, amit már évek óta, hogy a Sziámin csak néhányan lézengenek, de azért a zenekar jól érzi magát. Ha nekik ez jó, hát hajrá! Így inkább kisszínpadoknál portyáztam, ahol a Malackán lehetett mosolyogni, a Másfélen pedig átérezni az abszolút szigethangulatú zúzás-pörgés mixtúrát.
A szombati dEUS volt az egyik olyan fellépő, amire már rég vártam, és most nem is késtem le az elejét, mint évekkel ezelőtt. Tipikusan azok közé a szigetes fellépők közé tartoznak, amit a közönség egy része nagyon vár, a másik fele meg még nem is hallott róla. Pont ettől jó, nem tömegcikk, és nem is az aktuális videoklipjük miatt jönnek ki rájuk. Később még a Kiscsillag volt nagyobb attrakció, de most nem volt akkora a kontraszt a Kispál koncerttel összehasonlítva.
A vasárnap volt az a nap, amikor sikerült mindenről lemaradni. Azt hiszem láttam egy-két Tankcsapda számot, de inkább csak a körbe-körbe rohangálásra emlékszem. Mindegy.
A hétfő első felejthető élménye, az általam ezer éve nem látott, Beatrice volt. Az újabb számaik olyannyira hallgathatatlanok, hogy hamar menekülőre fogtam. Viszont felejthetetlen élménye is volt a napnak: a Leningrád. Abszolút nem vártam semmit, azt sem tudtam, mire megyek, erre egy tök nagy show közepén találtam magam, a közönségben táncoló oroszokkal… Hihetetlen. Persze utána át kellett rohanni a Placebóra, ami meg a nap lehangoló része volt. Csak lenyomták a koncertet, „Thank you!”, aztán kész. Semmi igazi beleélés. „Sika, kasza, léc” – ahogy mondja a magyar klasszikus. Igaz, idén már voltak itt, miért nem néztem meg akkor? (Hogy miért, ezt most nem írom ide, de a motor majd úgyis berendezi az erről szóló cikket a lap aljára…)
Aztán kedden hipp-hopp megint meglepetten tapasztaltuk, hogy ismét véget ér egy Sziget, és megint elég hamar, pedig az elején még végtelennek tűnt. Nekem méltó lezárás volt az Iggy & The Stooges. Végig feszes, izgalmas koncert, persze nem azért, mert folyamatosan csúszott le Iggy farmerja. Meg a szokásos balhé is bejött, felhívta a színpadra a rajongókat, akik „életük kockáztatásával” fel is jutottak, és mivel a biztonságiak nem értenek angolul, ezért a „felbujtó” szavára sem akarták békénhagyni őket. Vicces és szánalmas egyszerre.
Utána meg megint jött a rohangálás körbe-körbe, egy kis Kutya Vacsorájával, meg még egy csomó mindennel, amiket most nem sorolok fel ugyanúgy, mint ahogy a többi nap sem tettem. Aki nem volt ott, az járjon utána! Vagy legalább is a Szigetre. Jövőre.
archívum
