Török Ádám kettős ünnepet ül
2008-ban. Jövőre ünnepli 60., zenekarának, a Mininek 40. születésnapját. A
jubileumra a zenész könyvet ír és mega-Mini koncertre készül az év elején. Az
alapító frontemberrel az elmúlt negyven évről, a Mini és a világ sorsáról,
valamint a legendás Bem rakpart 6. szám alatti koncertekről beszélgettünk.
Húszéves volt,
amikor barátjával, Závodi Janóval megalapította a progresszív rock első hazai
zenekarát. Milyen volt a világ 1968-69-ben, a Mini
alapításakor?
T. Á.: Mindkét dátum
fontos az életemben. Húszéves lettem, megalapítottuk a Minit, valamint ekkor
kezdtem hivatásszerűen zenélni. Úgy kezdődött, hogy a Demjén testvérek helyett
kellett beugranom egy akkor igen ismert zenekarba énekelni. Negyvennyolc nótát
kellett megtanulnom két hét alatt, de nem voltam erre felkészülve, így nagyon
hamar szétment a hangom. Gyászos szereplés lett belőle, mert csúnyán berekedtem
és abba kellett hagynom. Az viszont ennyi idő alatt is kiderült, hogy zenélni
akarok. Saját zenekar kellett, ezért Závodi Janó barátommal elhatároztuk, hogy
csinálunk egy bandát. Ekkor, 1968 augusztusában alapítottuk meg a mai Mini ősét. Janó a
közelemben lakott. Egyik reggel rohantam hozzá, hogy találtam egy próbahelyet
az Arany János Gimiben. Ahogy futottam át a Moszkva téren, megláttam az újságok
szalagcímeit: bevonultunk Csehszlovákiába. A hír megdöbbentett mindkettőnket.
Nem csak világnézetünk miatt volt megrázó a hír, hanem, ami egy húszéves
fiatalt leginkább érdekel: nehogy bevigyenek katonának. Akkor még három év volt
a katonai szolgálat és nem hallottunk sok jót a már leszereltektől. Végül
megúsztam.
Milyen volt
ekkor a zenei élet, mi volt érezhető a zene világában?
T. Á.:
Zeneileg is igen
változatos és erős időszakot éltünk. Nagy zenészek játszottak akkoriban,
olyanok, mint Jimi Hendrix, a Jethro Tull, a Cream vagy a Pink Floyd. Minden
tetszett, mindegyikhez hasonlítani akartunk, ezért minden héten változtattuk a
stílusunkat és próbáltuk megtalálni a trendek mögött saját magunkat. Szabad
szellemű zenészek akartunk lenni. Elkapott bennünket az Európán végigsöprő
diáklázadások hangulata és megcsapott a hippi-korszak szele. Valahogy a zene
világán keresztül beszűrődtek Magyarországra ezek az érzésék, a világtrendek,
melyekre akkor nagyon érzékenyek voltunk. Külföldről csempészett újságokból és
a Szabad Európa Rádióból tudtuk, hogy forradalmi időszakot élünk, ami a zenében
és más művészeti területeken is megérződött.
Hogyan kezdődött
a Mini karrierje? Hol és hogyan ismerte meg Önöket a közönség?
T. Á.:
A megalakulást
követően 1969-ben robbant be a Mini. Nyár elején a badacsonyi Tátika presszóban
debütáltunk nagy sikerrel, majd augusztus elején a budapesti Ifiparkban játszottunk egy legendás bulin nyolcezer ember előtt.
Ősszel pedig megismerkedtünk a Bem rakparti művelődési házzal. Szeptember
közepén játszottunk először Radics
Béla Sakk-matt nevű zenekara helyén. Ők kinőtték a Bem
rakpart 6-ot, s nekünk sikerült bekerülnünk a helyükre. Végül ez a klub lett
állandó előadóhelyünk, s ezzel vette kezdetét az a tizenöt éves időszak, ami azóta
is meghatározza életünket.
Milyen volt a Mini
fogadtatása a Bem rakparton? Segítettek a nyári sikerek?
T. Á.:
Az első Mini
bulin a művelődési háztól a Lánchídig, sőt, majdnem az alagútig állt a sor már
délután kettőtől. Majdnem ezer ember akart hallani bennünket, de a hatos
kezdésre csak háromszázan fértek be a terembe. Több száz koncertet adtunk a Bem
rakparton, nagyon jó hangulatban. Nem csak a közönség szeretett meg bennünket,
hanem Margó néni is, az akkori igazgató. Együttműködésünk végül több lett a
heti koncertek hivatalos kapcsolatánál, mert az ő segítségével hoztuk létre a
legendás tabáni koncerteket. Ekkor születtek a leghíresebb dalaink, melyek ma
is igazán ismertté teszik a Minit. Sok minden megváltozott, meghívást kaptunk
más művelődési házakba is. Vidéki turnéra indultunk az Illés együttessel, aztán
az induló LGT-nek voltunk az előzenekara.
Hogyan horgonyoztak
le végül egy művelődési háznál és koncerteztek évtizedeken keresztül, hétről
hétre ugyanott?
T. Á.:
A Bem rakpart
fontos hely volt számunkra, mert ott egyrészt minden héten felléphettünk,
másrészt pedig kipróbálhattunk az új dalainkat, az összes új stílust. Mindig
volt néhány száz hallgatónk, akik vitték a hírünket szerte az országban. Nem
utolsó sorban pedig imádom ezt a környéket. Véleményem szerint ez Magyarország
legszebb és legfrekventáltabb néhányszáz métere. A Vízivárosban, a Lánchíd és a
Batthyány tér között, a Vár alatt, a Parlamenttel szemben nőttem fel. Itt éltem
a fiatalkorom legszebb éveit, és mindehhez a Bem rakpart 6. csak hozzátette a
maga ajándékait.
Több magyar és
nemzetközi zenészt hívott el a Bem rakparti koncertekre. Kikre emlékszik vissza
a legszívesebben, melyek voltak a legemlékezetesebb pillanatok?
T. Á.:
Az én meghívásomra
érkezett először Magyarországra és a Bem rakparton játszott a svájci Jammin,
aztán az Exodus nevű lengyel vezető rockzenekar, valamint többször felléptettem
itt a dobos Tom Blackket különböző formációkban. A magyarok közül a Bem
rakparton adtunk emlékezetes koncertet az induló LGT-vel, amiből aztán a már
említett tabáni bulik lettek kicsivel később.
Aztán 1983-ban
feloszlott az együttes. Mivel foglalkozott az 1989-es újrakezdésig? Vissza
lehetett térni a zenei életbe és a Bem rakpart 6-ra ennyi kihagyás után?
T. Á.:
Sok mindennel
próbálkoztam ekkor. Rövid ideig játszottam a Tátrai Banddel, közben fiatal
zenészeket zsűriztem és próbáltam pályára állítani. Nem igazán találtam magam
ebben a szerepben. 1968 után az életem másik fontos dátuma 1989 lett. Ekkor újra
megalapítottam a Minit. Könnyű volt a visszatérés, mert a Bem rakparti klub
visszafogadott, s 1992-ig zavartalanul zenéltünk itt. Ekkor a lakók
feljelentettek bennünket csendháborításért. Belátom, kicsit hangosak vagyunk,
de ezt a műfajt nem lehet máshogy csinálni. Nincs értelme, nem ugyanaz. Most
ritkábban, évente két-három koncertet adunk, betartva a tízórai befejezést. Az
idősek felidézik a régi időket, a fiatalok pedig eljönnek, hogy megnézzék,
megérezzék, milyenek is voltak ezek a legendás 60-as, 70-es évek. Ha ilyen áron
is, de a Bem rakpart kis színfoltja maradt a múló világnak Budapest
éjszakájában.
Az, hogy a Mini
életének legnagyobb részét egy művelődési házban töltötte, ad-e valami
többletet a zenekarnak?
T. Á.:
Ez minősít
bennünket a kezdetektől fogva. A Bem rakpart 6. fontos kultúrahordozó hely volt
egész története folyamán. Falai között megfér a néptánc, a progresszív rock, a
fotókiállítás, a tánctanfolyam, a szakkörök kicsiknek és nagyobbaknak, de még
az egészen idősek is eljönnek ide kártyázni. Elhelyezkedésének és mindenkori
vezetőinek köszönhetően mindig kiemelkedő kulturális küldetést teljesített.
Rangot ad a kiállító művésznek, a táncoló fiatalnak és nekünk, színpadi zenészeknek egyaránt.
Különleges lesz
a 2008-as év. Mivel ünneplik a jubileumot?
T. Á.: Jövőre leszek
hatvan éves, a Mini meg negyven. Nagy bulira készülök január 26-án. Azt
szeretném, hogy mindenki ott legyen, akinek jelentett valamit a zenekar. A régi
rajongók, az örök közönség, de az újak is, a mai fiatalok, akik az újraalakulás
óta kerültek közel hozzánk.
Úgy látom, hogy
a dalaink nekik is mondanak valamit, megszólítja őket. Nem véletlen, hogy a
Keresztes lovag című szám a 2004-es legnagyobb magyar internetes
szavazáson a világ legjobb ezer dala közül a negyedik lett. Ők, akik akkor rám
szavaztak, most vannak abban a korban, most foglalkoztatja őket az, amit én éreztem,
gondoltam huszonévesen.
archívum
