|
|
|
|
Mi jut eszedbe? 3.: „Énekelni nagyon jó” |
|
2007. november 19., hétfő |
 Gryllus Vilmossal – aki egyszer a Kaláka együttessel kocertezik,
másszor pedig csellójával medvét imitál – beszélgettünk a Kalákához és a
gyerekekhez fűződő kapcsolatáról. Emellett szóba került a magyarországi művelődési házak
múltja és jelene, valamint állandó koncerthelyük a Marczibányi Téri Művelődési Központ is.
Ön kezdetektől benne volt a Kalákában, de aztán
elkanyarodott az útja. Mesélne ennek az okairól?
G. V.: Tíz évig játszottam együtt a Kalákával, aztán hosszú ideig
valóban nem, és körülbelül tizenkét éve volt az a fordulópont, amikor ismét
csatlakoztam a zenekarhoz, úgymond félállásban.
Az első tíz évről ilyen szempontból nincs mit beszélni, de
tíz év alatt sok minden történik. Az embernek, jó esetben, benő a feje lágya,
megkomolyodik, családot alapít. Ezt is, azt is gondol a világról. Tíz év az
éppen elég idő ahhoz, hogy négy embernek az ilyen szoros együttélésében
konfliktusai támadjanak. Ezek nem feltétlenül művészi kérdések, lehetnek
emberiek is, sőt ez a kettő összeadódik.
Nagyon szoros dolog volt ez akkoriban. Mi mindent együtt
csináltunk. Ez azt jelentette, hogy reggel beültünk az autóba, mentünk egész
nap, este együtt muzsikáltunk, együtt vacsoráztunk, egy szobában aludtunk,
aztán mentünk tovább.
Szóval tíz év után úgy döntöttünk, hogy jobb lenne, ha nem
bosszantanánk tovább egymást.
Erre a váltásra Ön tudatosan készült akkor?
 G. V.: Igen, egy idő után erre mutattak a dolgok. Elég sokat
veszekedtünk, bár talán nem is ez a jó szó rá. Mondjuk úgy, én sok mindenben
kerékkötő voltam, amit a többiek akartak volna, tehát ennek óhatatlanul ez lett
a végeredménye.
Ekkor kezdtem mindenféle kísérletek és egyéb kanyarok után,
gyerekekkel foglalkozni. Mindig is kedves volt számomra a munkánknak ez a
része. Persze, ha nem lett volna Levente Péterrel ilyen szoros az
együttműködésünk, most kit tudja, mit csinálok.
De az ember mindig abból építkezik és abból választ, amilyen
lehetőségei vannak, én pedig mindenképpen szerettem volna megtartani ezt a vonalat,
amit a Péterék vittek, és amit aztán együtt folytattunk. Így lett aztán ebből a
mi háromszemélyes együttesünk. Döbrentei Ildikó, Levente Péter és én, mint zenei
mindenes. Ez a felállás nagyon jól működött tizenöt éven keresztül.
Most már nem?
G. V.:
Akkoriban volt színházi lehetőségünk a Mikroszkóp színpadon.
Bár a hely profilja teljesen más, de fontosnak tartották, hogy helyet adjanak a
mi gyermekeknek szóló produkciónknak is, melyeket úgy készíthettünk el, ahogy
nekünk tetszett.
Maga a hely tökéletesen alkalmas arra, hogy az ember úgy
érezze, a közönség karnyújtásnyira van tőle, mintha egy nagyobb szobában ültünk
volna a nézőkkel együtt. Ideális volt gyerekszínháznak.
Itt játszottunk főleg, meg volt rádiós sorozatunk is, és
aztán persze az Égből pottyant mesék, ami nagyobb nyilvánosság előtt zajlott,
mint a színház, mert oda aki eljött, az eljött, de a televíziót, azt mindenki
nézhette. Ez körülbelül 1996-ig tartott. Akkor elfogytak a lehetőségeink a
televíziónál, mint annyi mindenki másnak.
Ez éppen egybeesett azzal, hogy a Dani, az én testvérem
megkérdezte, nem lenne-e kedvem megint velük játszani, mert akkor úgy alakult a
helyzet, hogy megint hármasban maradtak. Addigra már azok a régi ellentétek
sehol sem voltak és az igazat megvallva, én a testvéremmel mindig sokat
játszottam együtt akkor is, amikor nem voltam az együttes tagja. Közös
műsoraink is voltak.
Akkor aztán hosszan spekuláltunk, hogy hogyan is kéne és úgy
döntöttünk, hogy játszunk megint együtt. Járunk külföldre, részt veszek a lemez
és televíziós felvételeken, de a gyermek előadásokat mindenki úgy játssza,
ahogy az neki tetszik.
Miért döntött úgy, hogy nem vesz részt a Kaláka
gyermekműsoraiban?
G. V.:
Olyan azért előfordul néha, hogy ha este úgyis együtt
játszunk valahol, akkor beszállok a gyerekműsorba, mivel úgyis ott vagyok. Ez
igazából nem elvi kérdés..., bár elvi kérdés is, mert nekem egy kommunikatívabb,
közösen éneklős gyerek műsorom van, ők pedig ugyanúgy koncertszerűen játszanak
a kicsiknek. Az előbbi számomra sokkal kedvesebb.
És a közönség is nyilván azt várja tőlem, hogy ha ott vagyok,
azokat játsszam, amit velem énekelhet és ne azokat, amiket hárman is elő tudnak
adni. De nincs ebben semmi pejoratív, távolról sem, hiszen én igazán nagy Kaláka
drukker vagyok, de ez most így van szétválasztva.
Például most készítettek egy lemezt, Madáretető címmel és
annak a munkálataiban én is részt vettem, ha zeneszerzőként nem is, de zenészként
igen, és ott voltam a lemezbemutató koncerteken is. De azóta ezt is csak hárman
játsszák nélkülem.
Milyen szoros most Levente Péterrel az együttműködésük?
 G. V.:
Szoktunk természetesen most is együtt játszani, de az a
nagyon szoros együttműködés, ami addig volt közöttünk, amíg az Égből pottyant
meséket csináltuk, az most átmenetileg - bár soha nem tudhatja az ember –
szünetel.
Most az az időszak van, amikor én a magam feje után megyek,
és ő is úgy lép fel egyedül vagy Ildikóval, ahogy a legjobbnak gondolja. És
amikor van lehetőségünk rá, hogy közösen játszunk, akkor közösen játszunk.
Ennek sok oka van, részben anyagi és természetesen egyéb okok, hogy mi együtt
megyünk fellépni valahova.
A gyermekműsorok kedvesebbek Önnek vagy a felnőtt
előadások? Különbséget tud tenni egyáltalán?
G. V.:
Persze. A gyerekműsort, azt a szívem csücskének nevezném, de
nem szeretnék semmilyen módon választani azok közül a dolgok közül, amikben
részt veszek, mert mindegyiket szeretem. Csak úgy érdemes valamit csinálni, ha
az ember teljesen benne van, és szívvel- lélekkel dolgozik. Amikor jól elkapom
valaminek a fonalát, akkor teljesen mindegy, hogy az gyermek vagy felnőtt
műsor.
Az időm nagy részét mégis a gyerekekkel való foglalatosság
teszi ki. Ez nem rajtam múlik, hanem az igény nagyobb valószínűleg. Gyerekműsorból
valószínűleg többre van szükség, illetve inkább máshogy fogalmaznék.
Felnőttekhez szóló előadásból nagyon sokféle van. Olyan kérdést nem is lehet
feltenni, hogy melyik Magyarországon a legjobb felnőtt előadás. Száz, meg száz
remek produkció létezik. Viszont ha azt kérdezzük, melyik Magyarországon a
legjobb gyerekelőadás, akkor is van jó néhány színházi lehetőség, de azért
sokkal szűkebb az a kör, amire azt tudnám mondani, hogy igen, erre elvinném a
gyerekemet.
Nem akarok se nagyképű, se túl szerény lenni, de ha a tíz
legjobb előadást nézzük, abban benne van az enyém is.
A felnőtt előadásokról ilyet nem lehet mondani, tehát
ennyiből talán kiemelkedőbb a gyerekműsor.
Mi az elsődleges szempont, ha gyerekeknek állít össze
produkciót? Hogyan szokott ez zajlani?
G. V.:
Mindig vegyülnek a pedagógiai és művészi szempontok, de
alapvetően az a fő, hogy a gyerekek jól érezzék magukat. Persze ennek sok módja
van, mert a gyerekek a lepényevő versenyen is jól érzik magukat, azt is lehet
úgy csinálni, hogy kedves legyen, és ebben nincs is semmi rossz. Mondjuk, ha a
lepényevő versenyt egy menő műsorvezető vezényli le, nagy pénzért, az már nem
annyira kedves.
Azon felül, hogy a gyerekek jól érezzék magukat, nekem
vannak azért más céljaim is. Például, hogy a gyerekek énekeljenek. Úgy is
mondhatnám ez az alapvető célom, mert én is nagyon szeretek énekelni és azt
gondolom, hogy énekelni nagyon jó.
A mai gyerekek talán lényegesen kevesebbet énekelnek, mint
amikor én ifjonc voltam. Hogy ez miért van így, abba nem érdemes belemenni, de
véleményem szerint azért sem énekelnek, mert nincsenek olyan dalok, amit ők jól
el tudnak énekelni, és szívesen is énekelnének.
Vannak ugye természetesen a régi dalok és vannak olyanok,
amiket egy gyerek nem tud jól elénekelni, még akkor sem, ha tegyük fel tetszik
neki és még neki is való. De a dallamvonala, a hangmagassága mégsem olyan, hogy
azt egy gyerek énekelni tudja, és jól is szóljon.
Én próbálok olyan dalokat írni, amik ebbe a kategóriába
beleférnek. Természetesen nem csak ilyeneket írok, de törekszem erre. Van egy
olyan sorozatom, a Dalok óvódásoknak és kisiskolásoknak, ami direkt azért
született, hogy énekelni valót adjak a kicsiknek, méghozzá olyat, ami az ő
zenei és emberi fejlődésüket is segíti, ami kellőképpen játékos és olyan, amit könnyen
meg lehet tanulni; és természetesen olyan, ami minden szempontból megfelel a
saját elvárásaimnak is.
Ennek írom most a harmadik kötetét. Illetve volt ennek egy
része a Maszkabál című, ami a harmadik kötetnek indult, de aztán annyira
tematikusra sikerült ez a rész, és el is tértem a magam által felállított
elvektől ebben a szerkesztési formában, hogy aztán mégsem Dalok háromnak
neveztem el. Ez bizonyos szabadságot is megengedett és nem kötötte meg annyira
a kezem, így más zenei világokból is válogathattam hozzá. A pedagógiai vonal
gyengébb benne, ami persze egyáltalán nem baj, mert ez egy szórakoztatóbb,
vidámabb dolog ebből a szempontból.
Milyen nézőszámokat tapasztal az előadásain?
G. V.:
Nem mondhatnám, hogy szűkölködöm. El vagyok ilyen
szempontból kényeztetve, mert gyakorlatilag mindig telt ház előtt játszom.
Milyen helyszíneken szokott mostanában fellépni?
 G. V.:
A Marczibányi téren rendszeresen játszik a Kaláka, de azok
felnőtt előadások. Azt viszont nem mondhatnám, hogy rendszeresen játszom itt
gyerekeknek, van hogy tartok egyet-kettőt, attól függ, hogy van-e rá igény, én
ezt nem is forszírozom. Én egyáltalán semmit nem szoktam erőltetni ebből a
szempontból, mert valahogy én abba öregedtem bele, hogy ez úgy van, hogy az
embert felhívják és ajánlanak neki valamit és nem úgy, hogy én felhívok
valakit, hogy játszhassak.
Ez persze, ha most kezdeném a pályát, nem működne. Azért
működik, mert sok olyan hely van, ahol ismernek és szeretnek. Az is lehet, hogy
ez nem a gazdaságosabb oldala a dolognak, de az én életem már így alakult, oda
megyek, ahová hívnak, Mert így megvan az a jó érzésem, hogy tudom, örülnek
nekem. Én már ehhez szoktam, hiába.
A Kalákával, gondolom, bejárták az egész országot...
G. V.:
Persze ez így volt, de voltak olyan művelődési házak, ahová
soha nem jutottunk el. Például az ember minden hónapban játszott Pécsen, meg
Szekszárdon, de soha nem járt Dombóváron.
Miért? Nem volt igény?
G. V.:
Régen volt ennek egy másik oldala is. Voltak ezek az
úgynevezett hakniszervezők, akik azt hiszem most is vannak. Ők az ellenőrzésük
alatt tartották a területeket, úgy is mondhatnánk, hogy felosztották maguk
között. Ezt most általánosságban mesélem, mert természetesen nem mindenütt
működött ez így.
A hakniszervezők és a művelődési házak között sokszor volt
valamiféle összefonódás.
Minden előadónak volt egy fix gázsija, meg sem kérdezték,
hogy mennyiért vállal egy fellépést, csak elővették a füzetet, abban megkeresték,
hogy Gryllus Vilmos hatszáz forint. Aztán telefonáltak nekünk és mi tudtuk,
hogy a hatszáz forintunkat az előadás végén meg fogjuk kapni. Na most azt, hogy
ez hatszáz forint, vagy hatezer, azt nem én állapítottam meg, nem is ők, hanem
volt erre egy bizottság. Ez a bizottság pedig nem mindig annak alapján
állapította meg a gázsikat, hogy ki, mennyire népszerű. Sok szempont volt és
voltak olyan fellépők, akiknek magas gázsijuk volt, és volt, akiknek alacsony. Akiknek
magas volt, azokat valószínűleg senki nem hívta annyiszor.
Ezért sokszor volt olyan, hogy népszerű emberek vittek
magukkal operaénekeseket, ő felvette a nagy gázsit, abból valamennyit kapott a
művelődésszervező, valamennyit kapott a népszerű ember és mindenki boldog volt.
Ezek a dolgok így működtek.
De mi mindig úgy dolgoztunk, hogy oda mentünk, ahová hívtak,
ettől nem tértünk el soha.
Hogyan kerültek a Kalákával a Marczibányi térre?
G. V.:
Mi a Vizivárosi Pinceklubban játszottunk, ami egy nagyon jó
kis hely volt. Hivatalosan 50- 60 ember fért be, de mi általában 120- 130
embernek játszottunk rendszeresen. A klub két szintje közti lépcsőfordulóban
léptünk fel, néha még a korláton is ültek emberek. Levegő nem volt, hangulat
annál inkább. Mikrofonunk sem volt, mégis hatalmas sikert arattunk hétről-
hétre. Ezt a helyet sajnos fel kellett adnunk, mert a pinceklub profilt
váltott.
Közben megnyílt a Marczibányi tér és mi már a megnyitón is
játszottunk. Mindannyiunknak tetszett a hely és megbeszéltük, hogy mi lenne, ha
ott játszanánk. Azóta ott játszunk.
Ez egy nagyon jól működő művelődési ház, nagyon erős
pedagógiai vonalat követ és jól fent is tudja magát tartani. Csak ritkán vannak
külsős programok, inkább klubokat tartanak.
Emlékszik még az első itteni fellépésükre?
 G. V.:
Nem igazán, azt tudom, hogy akkor még nagy szakállam volt
(nevet) és hogy még a lenti kisteremben léptünk fel. Az valahogy közelebb is
állt hozzánk, és ekkor még sokkal inkább játszottunk a saját korosztályunknak.
Most is eljönnek olykor-olykor a mi kortársaink, de a közönség most már
teljesen vegyes. Régebben az ember a saját generációjának játszott, annak
szánta, amit megírt. Amikor alakult a Kaláka, még gimnazista voltam és a
nézőtér is hasonló korúakkal volt tele. Nyolcvan százalékukat személyesen is
ismertük, ismerőseink, barátaink voltak. Akkor még minden koncert után leültünk
vacsorázni, ez egy másik életforma volt.
Aztán idővel felköltöztünk a nagyszínpadra, de már ott is
egyre ritkábban játszunk. Januárban nem koncertezünk, mert akkor síelés van, nyáron meg
azért nem játszunk, mert akkor meleg van – mondja zsörtölődve.
De azért a legemlékezetesebb koncertek azok mindig a
karácsonyiak.
Most nagy szokás és divat karácsonyi koncertet adni,
valamennyire mindig is az volt. A mi karácsonyi koncertünk már évtizedek óta
mindig december 25-én este van, és abban biztos lehet az ember, hogy már jó
előre elkelt az összes jegy. Bár igazából semmi különös nem történik ezeken a
koncerteken, de hát mégiscsak karácsony van. Általában vendégeket is szoktunk
hívni, mindenki valamilyen meglepetéssel készül. Valami olyannal, amit csak
akkor és ott játszik el. Szóval ezek a koncertek mindig nagyon jók és
emlékezetesek.
Milyen változás figyelhető meg Ön szerint a művelődési házak
múltja és jelene között?
G. V.:
Általánosságban nagyon is megfigyelhető ez a változás,
egyrészt azért, mert régen működtek, most meg nem működnek.
Régen nagyon sok helyre jártunk, volt, hogy egy nap több,
akár három gyerekelőadást is tartottunk, kettőt délelőtt és egyet még délután; és
ez rendszeres volt, így működött. Azok a helyek, ahová régen jártunk már sok
szempontból nem működnek. Nincs meg a költségvetésük, vagy úgy dolgoznak, mint
közösségi házak, például bálás ruhavásár van bennük. Sokszor van olyan, hogy az
embernek át kell verekednie magát egy bazáron, hogy játszani tudjon, vagy olyan
is elképzelhető, hogy lakodalmakat rendeznek, hogy fent tudják tartani magukat.
A Marczibányi tér ebből a szempontból nem változott, ők
mindig is jól működtek. Lehet, hogy anyagi problémáik sokkal inkább vannak, de
nem emlékszem, hogy ott valaha is találkoztam volna ilyesfajta mélyrepüléssel.
Mindig ügyeltek a színvonalra, soha nem adták alább és az állandó klubok mindig
megmaradtak, szóval ebből a szempontból ez a hely kivételnek számít.
Ez a mélyrepülés Pesten vagy vidéken figyelhető meg inkább?
G. V.:
Én azt gondolom, hogy inkább vidéken. Ahova én eljutok, azok
a művelődési házak még inkább adnak magukra, különben nem engem hívnának.
Egy ilyen hely rendkívül sok ajánlatból válogathat manapság.
Ezek úgymond házhoz jönnek, de a színvonaluk teljességgel bizonytalan. Viszont
nem kerülnek sokba.
Akkor inkább a támogatás, mint az igény hiányára vezethető
vissza ez a jelenség?
G. V.: Nem tudom melyik lehet fontosabb. Például volt olyan, hogy a
Kaláka együtt dolgozott olyan neves színészekkel, mint Latinovics Zoltán, vagy Kozák
András és végig telt házas előadásaink voltak, akár egy nap kettő is. El nem
tudom képzelni, hogy ez manapság előfordulhat. Egy előadás lenne, és eljönne
körülbelül száz ember.
Az más volt, amikor tudták, hogy én hatszáz forintba
kerülök, ez nem volt megfizethetetlen összeg és a jegyárak sem voltak annyira
magasak, mint ahogy a kenyér sem került olyan sokba. Már nem engedhetik meg
ezek a helyek maguknak, hogy olyat tervezzenek be, amin később bukni fognak,
ezért legtöbbször hagyják az egészet a fenébe. Ezt a kockázatot nem merik
vállalni.
Hogy a közönség miért nem jön el, az egy másik dolog. Persze
sokkal nagyobb a választék. Most itt van a televízió és a számítógép, ami
rengeteg ember szórakozási idejét kitölti. Ezeknek az embereknek eszük ágába
sincs kifizetni ezerötszáz forintot ilyenekre.
Ezzel párhuzamosan persze a művelődési házak felszereltsége
is romlott. Sok olyan hely van, ahol még azt a két mikrofont is nehezen
találják, amire szükségünk lenne. Aztán pályáznak rá, és mire legközelebb
megyünk, már van mikrofon, de akkor meg állvány nincsen.
De vannak olyan helyek, amik érdekes módon működnek, lehet
ez az előre menekülés stratégiája. Vagy azt mondják, hogy ha nincs pénz, nem
veszünk mikrofont, de akkor nem hívnak meg fellépőket sem, ezek a dolgok így
egymásra rakódva óhatatlanul csak leépüléshez vezetnek. Vagy azt mondják, hogy
beruházunk. Persze ez attól is függ, hogy mennyit tud valaki befektetni. Sok olyan
hely, ami működik még, magánkézben van.
Ebben biztos több ráció van, mint egy olyan művelődési
házban, ami úgy szólván „szegényház". Ez is egy klisé, hogy lemondóan legyintenek,
nálunk úgysincsen soha semmi. Aztán egyszer mégis van, arra meg nem mennek el
az emberek.
A mi régi turnéinkra, busszal hozták át az iskolásokat a
környező falvakból. Ezt biztos most is meg lehetne csinálni.
Ahhoz nem kell semmi, hogy én elmenjek egy művelődési házba,
és ha az iskolások tényleg eljönnek, akkor még magas jegyárat sem kell
számítanunk, mert abból engem igazán ki lehet fizetni. Ez egy abszolút
önköltséges vállalkozás volna, és mindenki jól járna, de olyan, aki ilyet
szervezne, olyan már nincsen.
Régebben szinte az összes hétköznapunk be volt táblázva,
most a hétvégékre korlátozódnak a fellépések.
Ez például szintén egy érdekes változás. Most, hogy
készülőben van az új lemezem, egyébként sem vállalnék el semmit hétköznap, de
igazából nem is esett nehezemre visszautasítani az ajánlatokat, mert azért
annyi nem volt. Ami meg akadt, azt átraktuk hétvégére.
Mikorra várhatjuk az új lemezt?
G. V.:
Körülbelül két hónap munka volt ennek az elkészítése, hogy a
megírása mennyi volt, azt nem tudom megmondani, mert ez mindig egy folyamatos
munka, de november közepe táján szeretném kézbe venni.
kicsi szőke
fotók: kishell
|
|
|
|
|
archívum
