Interjú Dióssy D. Ákossal, a Kispál és a Borz billentyűsével
Dióssy D. Ákos több neves és legendás zenekarban feltűnt a nyolcvanas évek derekától kezdve. Játszott a Cégben, az Aranylázban, a Korom és Angyalszívben, a Kimnowakban, az Equus-ban és az S-Modellben, valamint az Európa Kiadó és a Pál Utcai Fiúk zenekar billentyűse is volt. Jelenleg a Kispál és a Borz együttest erősíti, de emellett más jellegű zenei munkákkal is foglalkozik. Ákos hálás interjúalany: egyrészt emlékszik, másrészt pedig szép kerek mondatokban fogalmaz. Szerencsére mesélni is szeret. Megjegyzem: van mit.
Kötődsz-e valamelyik budapesti művelődési házhoz?
DióssyD.Ákos:
Nagyon is, többhöz is. A legelső művelődési házas élményeim, nem
számítva a gyerekkori koncertjeimet, gyerekkori csavargásokhoz fűződnek…
Miért nem számolod a gyerekkori koncerteket?
D.D.Á.:
Mert egy 10-12 éves gyerek egyáltalán nem a környezettel van
elfoglalva, hanem az akcióval. Nem volt fontos, hogy hol lépünk föl,
hanem csak az, hogy jól szerepeljünk, ha már egyszer kiválogattak
bennünket, hogy szerepeljünk egy hangversenyen. Szóval ez után az első
élményem, hogy gyerekkori csavargásaim a deviancia helyett a művház,
leginkább a Budapesti Művelődési Központ (BMK) könyvtárába vezettek,
ahol koromat messze megelőzve audio book-ok hallgatásával töltöttem az
időmet. Délután beültem a könyvtárba, és mesét, verseket, zenéket
hallgattam.
Ez valami büntetés volt, hogy a könyvtárban kellett eltöltened a délutánt, vagy teljesen magadtól mentél?
D.D.Á.:
Magamtól mentem, persze, mondjuk ettől még az utcán is csavarogtam,
ahogy mások. Főleg, hogy nekem másfél óra volt eljutni a könyvtárig. De
nem bántam, valahogy úgy éreztem, hogy ez felnőttes dolog. Rendszeresen
ott kötöttem ki és lemezeket hallgattam. Élveztem, hogy van egy tagsági
kártyám, amiért lemezeket kapok, ez olyan komoly eseménynek tűnt.
Beültem a fejemen egy nagy, profi fülhallgatóval, és élveztem az egész
helyzetet. Önálló, felnőttes dolognak éreztem. Aztán, hogy egy kicsit
nagyobb lettem, úgy 13 éves, rögtön visszaszoktam az FMH
oldalépületébe, ahol akkoriban játékterem üzemelt, igaz, akkor még nem
nyerőgépekkel, hanem flipperrel, meg lövöldözős játékokkal.
Utcagyerekként ott engem többször is megruháztak, de hát ez is része
volt az életnek.
Aztán amikor elkezdtem rockzenével foglalkozni, beindult az igazi
művházas élet. Az első zenekarom első néhány koncertje, amikhez
elképesztően régi és csodálatosan vicces sztorik fűződnek, mindjárt ott
volt a Fehérvári úton az FMH-ban. Akkor eléggé ment ez a hely, rengeteg
koncert volt meg mindenféle más rendezvények.
Mi magunk például hatalmas izgalommal óriási világmegváltó terveket
szőttünk az FMH körtermében, amik szerencsére valóra is váltak. Ezek
kellemesen homályos emlékek, szinte még gyerekkori élmények, amikor egy
három méteres buránál nem figyelsz messzebb, mert idegen a világ
távolabbi része. Jó esetben nem ellenséges, de mindenképp idegen.
Furcsa, hogy az FMH nagytermét, ahol csak iskolai ünnepségeken voltunk,
teljesen úgy képzelem a fejemben, mintha egy másik épületben vagy
kerületben, másik utcában lenne. Nem tudom összekötni a körteremmel.
Annyira más a három épület.
A nagyterem november 7-i, május 1-jei, április 4-i iskolai ünnepségeket
jelent. Néhány évvel ezek után az oldalépület következett, ahol a játék
automaták voltak, és egy-két évvel később a körterem jött, ahová meg
rock koncertekre jártam, sőt vittem a későbbi feleségemet.
Melyik zenekarral kezdtél játszani az FMH-ban?
D.D.Á.:
A Cég együttessel ’85-ben. Akkor voltam 17 éves és egyben a legidősebb
a zenekarban. A tagok Korom Attila, Nagy Gergely, Novák Péter, és Varga
Vera voltak, Vera azóta Franciaországban színésznő. Az első jó néhány
koncertünk az FMH-ban volt, gyakorlatilag ott nőttünk föl. Klubszerűen
működtünk. Nagyon sok akkor nekem tetsző zenekarral is ott ismerkedtem
meg. Ilyen például a Kőnig Péter és a Ciklámen, amely zenekar a
nyolcvanas években egy érdekes és fontos színfoltja volt a budapesti
második generációs alternatív mozgalomnak. A második generáció alatt
azt értem, hogy ezek általában olyan zenekarok voltak, akik már az első
generációsokat, vagyis a VHK-t, URH-t, Kontroll csoportot hallomásból
ismerték, de mindenképp úgy gondolták, hogy ennél van egy fülbarátabb
módja az alternatív, vagy underground zenélésnek. Akkor ez a két
megfogalmazás volt az uralkodó. Mondjuk sokkal több zenekart hívtak
undergroundnak, mint alternatívnak.
Tehát az élő koncertes zenei élet nagyrészt a művelődési házakban koncentrálódott? Nem is voltak még rock klubok?
D.D.Á.:
Volt egy pár, de azért a művházak igyekeztek klubszerűen működni.
Kisebb termekben, havi rendszerességgel rendeztek koncerteket. Ilyenből
rengeteg volt a város minden terültén, a Kassák Klubtól a Józsefvárosi
Klubig, ahová rengeteget jártam 16-17 éves koromban. Gyakorlatilag
minden kerületben volt egy ilyen és jól funkcionált. És ezek nem csak
koncerthelyként működtek, hanem nagy ritkán próbahelyként,
találkozóhelyként is. Bejártam például a Bercsényi utcába, ahol egy
iskolatársam volt a hangtechnikus másodállásban vagy részmunkaidőben,
vagy önkéntes alapon, ezt nem lehetett pontosan tudni. Metál Zoltánnak
hívják egyébként. Napi rendszerességgel látogattam el oda, mert ott
próbált a KFT zenekar és később a Hobo-ék is. Néha bementem próbát
hallgatni, érdekelt, hogy hogyan csinálják, meg tetszett, hogy
megtűrtek ott, és beleleshettem a dolgokba.
Amúgy elég kevesen próbáltak művházakban, inkább az egzotikusabb
helyeket keresték a zenekarok. Leginkább pincéket, de volt, aki a Clark
Ádám tér akkor vörös csillaggal jelzett középpontja alatti
pincerendszerben jött össze. Azt hiszem a Kettes műsor zenekar lehetett.
Jól hangzik, bár gondolom kényelmetlen volt, mert nem lehet a közelben parkolni…
D.D.Á.:
Ez akkoriban nem jelentett problémát, ugyanis senkinek nem volt autója.
Konkrétan senkinek. Aztán én magam próbáltam például kispesten az
öregek otthonában, ami szintén egzotikus helynek számított. De
visszatérve a klubozásra: a művelődési házak valóban az akkori
zenészélet gerincét adták.
Ez vidéken is igaz volt?
D.D.Á.:
Igen, egyértelműen.
Mennyire volt más a közönség Budapesten, mint vidéken?
D.D.Á.:
Kevésbe ment a ballonkabát, fekete szövetnadrág, posztó nagymamacipő,
meg a látványos hajzatok, ezek pesten mind szokványosak voltak, akár
házibuliról akár koncertről volt szó. De mondjuk Miskolcon, ahová az
első vidéki koncertünkre mentünk játszani egy Barkas rakterében, ez
kevésbé volt látványos. Vidéken jobban összefolyt a rockos és
alternatív közönség.
Mit gondolsz, mennyire teljesítik ma a művelődési házak a küldetésüket?
D.D.Á.:
Jelen pillanatban úgy látom, hogy a művelődési házak használtbútor
vásárral, sakkszakkörrel, varrószakkörrel, veszélytelen, esetleg némi
hasznot hozó dolgokkal vannak elfoglalva. Nagyon kevés művelődési ház
meri megkockáztatni, hogy rock koncertnek adjon otthont, tényleg,
mintha a hatvanas években lennénk. A művházak a vécékagyló eltörésének
rémképével – ami amúgy tényleg elő is fordul néha – elhárítják maguktól
a koncertszervezést. De valószínűleg ebben sokkal inkább szerepet
játszik az, hogy egyrészt nincsenek otthon a jelenlegi népművelők
abban, hogy kit kellene meghívni. Kétszer megégetik magukat valami
olyan zenekarral, ami nem tud vagy zenélni, vagy közönséget hozni,
ellenben a nyolc fős ittas közönségük hatalmas károkat tud okozni,
például vécécsészét törnek.
Meg sorban be is zárják őket. Az Almássy Téri Szabadidő Központtal
például már meg is történt mindez. Januártól szálloda épül az értékes
belvárosi területen, ami igen szomorú végét jelenti ennek a hiánypótló
helynek. Ritka, hogy egy művelődési ház ilyen jó lokációval
rendelkezzen, és egy olyan méretű teremmel, ami valóban kulturált
szórakozást tud biztosítani az ezer és kétezer fő közötti közönségnek.
És ennek most vége.
Egyébként anno a kultikus Fekete lyukkal is ez történt. Amint brand
lett belőle és már külföldről is vonzott ide embereket, azonnal
kigolyózták az eredeti szervezőket, akik tudták, hogy mint és hogyan
kellene csinálni. Egy-két év iparszerű működés után befuccsolt az
egész, mert a kizárólag iparszerű működést rosszul viseli ez a fajta
közeg. Sajnos úgy néz ki, hogy a magánszférára marad a magyar ifjúság
zenei vagy bármilyen közösségi élménnyel való ellátása a PANKKK
(Program a Nemzeti Kortárs Könnyűzenei Kultúráért) többszöri, egyre
gyengébb kísérletei ellenére is.
Mit gondolsz mennyire fognak helytállni ezek az önszerveződő közösségek?
D.D.Á.:
Vannak jelek, amik arra utalnak, hogy jól. De sok harmincas, negyvenes
embert ismerek, akik kulturált zenefogyasztóként boldogabb életet
tudnának élni, csak épp nincs lehetőségük rá. Egyes vidéki városok
népességmegtartó képességét jelentősen befolyásolja az, hogy
fenntartanak-e olyan klubot ahol a hasonló érdeklődésű emberek
rendszeresen összejárhatnak. Gyulán például a 48-as klub biztos sok
problémát okozott, biztos sok üveget összetörtek az utcában, de csak én
több olyan embert ismerek, aki amiatt költözött el Gyuláról, mert a
klub bezárásával megszűnt a kulturális élet. Lakásokban kellett
összejárniuk, mert nem volt egy hely, ahová elmehettek. Házibulikat
kellett szervezniük, ha beszélgetni szerettek volna egy sör vagy tea
mellett jó zenét hallgatva. Gyulán rendkívül pezsgő élet volt régen,
erős turnéállomásunk volt, több zenekarral játszottam ott. A város
méretét meghazudtoló nézőszámmal, nagy beszélgetésekkel.
Ahol ezek a helyek megszűnnek, ott éppen a produktív huszonéves, már
adót fizető felnőtt réteg vándorol el, hogy neki tetsző kulturális
életben lehessen része. Megindul egy szelekció, vagy kulturális
tisztogatás, mert más városok elmarják onnan az embereket, pont a
legaktívabb réteget. Egyébként a keleti országrészben fordul elő ez
leginkább.
Ilyenkor megindul egyfajta népességvándorlás, amit én nagyon károsnak
tartok. Nem feltétlenül az állami beavatkozás lenne a megoldás, hanem a
közönségnek egy önfenntartó dinamikáját kéne megtalálni, amelyik ezzel
a folyamattal szembe tud helyezkedni. A helyi közösségeknek egy kicsit
jobban össze kell fognia, jobban össze kell kovácsolódni mind a
környezetük közvetlen védelmében, mind a szellemi környezetük
védelmében, és aktivitást kell mutatniuk, meg erőt, mert semmi más nem
vezet eredményre, ez jól látszik.
Csillaghegyen például, ahol lakom, a volt Banán klub ma Csillaghegyi
Közösségi Ház néven működik, és nyoma sincs a poros, használt
bútorvásároknak és hasonlóknak. Van sakkszakkör az épületben, de ezen
kívül van a gyerek néptánctól a drámajátékig, az EU-konform játszótérig
minden. Az egész egy szépen kitakarított és bepucolt intézmény lett,
ami politikamentesen működik, és nagyon erős helyi kötödésekkel
rendelkezik. Valószínűleg van ilyen több is, de én ezt ismerem, mert
ott lakom. De ennél jóval inkább alulról szerveződő mozgásokra van
szükség szerintem. Pontosan amennyire ez a gondolat idealistának
tűnhet, annyira szükséges is. Remélhetőleg meg fognak mozdulni a helyi
közösségek, ahelyett hogy megengedjék, hogy lecsapolják a tavaikat,
vagy cementművet rakjanak a fejük tetejére, illetőleg helyi vállalkozók
birtokává váljon a falu, régió, vagy kerület.
Mostanában mivel foglalkozol?
D.D.Á.:
Elég nyugis időszakot élek, folytatom a hangfelvételeket, gyakorlatilag
minden hónapban más zenekarral dolgozom. A nagy stúdióknál kicsit
olcsóbban, több odafigyeléssel, hosszabb munkafolyamattal készítek
felvételeket, valaki demonak hívja ezeket, valaki meg lemeznek.
Nyugaton úgy hívják ezt a fajta munkát, hogy „project studio”. Jelenleg
a Csík zenekarral dolgozom, ez a második lemez, amit velem vesznek fel.
Dolgoztam a Kaukazus zenekarral, és ha időm engedi fel is szoktam velük
lépni. Feltétlenül szeretnék még dolgozni velük, mert mindkettőnk
számára jó tanulási folyamat a közös munka. Az elmúlt hetekben
dolgoztam a Szóda zenekarral, előtte Lackfi János verses lemezének
felvételei folytak, amit Lovasi Andrással rögzítettünk. Előtte kevertem
a Kispál húsz éves lemezének élő koncertes felvételeit.
Minden hónapra jut egy project, úgyhogy ezzel töltöm el a szabadidőm.
Aztán a december megint a Kispálozásról fog szólni, hiszen indul a
húszéves koncertsorozat. És mindemellett a Kiscsillaggal turnézom, mint
hangmérnök vagy keverő technikus. Ez egy kiváló munkalehetőség olyan
tekintetben, hogy egész biztosan nem ütközik a Kispál zenekarral.
Nagyon megtaláltam magam ebben a hangemberségben olyan téren, hogy
ebben tényleg jó vagyok. A stúdiófelvételeknél nagyobb szavatosságot
kell biztosítani, hiszen egy felvételnek tíz év elteltével is
vállalhatónak kell lennie, míg egy koncertnél mindig az adott
helyzetben kell döntéseket hozni, hirtelen kell előrántani a
kabátujjból a galambot, és ez tetszik nekem, olyan, mint amilyen én
vagyok.
archívum
D.
