Interjú Borovitz Tamással, a Malacka és a TAhO zenekar frontemberével
Mikor a Malacka és a TAhO zenekar elkezdte pályafutását, én pont Pécsen voltam egyetemista, így kimaradtam a Budapest-bázisú zenekar első szárnypróbálgatásairól. A most 11 éves csapat bizony hirtelen került fel a dobogóra, hamar ismertté váltak, legalábbis az őket körülvevő zenei közegben. Ma pedig már – a vidám és energikus show-koncerteknek és természetesen a kiváló számoknak köszönhetően – egyre többen ismerik őket. De álljanak itt Borovitz Tamás, a zenekar alapító frontemberének szavai, aki nálam sokkal jobban emlékszik mindenre, mondjuk azért, mert ő ott volt.
BorovitzTamás:
1996-ban kezdődött az egész, amikor én már egyetemre jártam Budapesten.
A barátaimmal, akik akkor még a régi sulimban, a Teleki Blanka
Gimnáziumba tanultak, nagyon szerettük az URH-t, a Kontroll Csoportot,
a Neuroticot, meg a Bizottságot, és persze kitaláltuk, hogy zenekart
csinálunk. Elég szokásos történet. Túl sok zenei képzettség nem kellett
a számokhoz, úgyhogy hamar beindult a dolog.
Sulibulikon játszottatok?
B.T.:
Abszolút. A Telekiben léptünk fel az első néhány alkalommal, de már a
negyedik vagy az ötödik koncertünk a Corvinban (Corvin Művelődési Ház)
volt. Már nem is emlékszem, hogy kerültünk oda, valakinek biztos volt
ott ismerőse. Mindenesetre a szervezőknek annyira bejöttek a bulik,
hogy utána gyakorlatilag jó öt éven keresztül rendszeresen felléptünk
ott.
Már akkor volt közönségetek?
B.T.:
Mondjuk inkább, hogy sok barátunk volt. Sokszor más zenekarokkal
játszottunk, például a Műszaki Hibával, vagy a Balatonnal, és ez akkor
be is jött. Emlékszem egyszer influenza-járvány volt a városban,
zuhogott a hó, de a Corvinba mégis eljöttek az emberek a koncertünkre.
Az első egy-két évben ezt az URH, Kontroll, Sziámi vonalat vittük,
feldolgozásokat játszottunk, aztán változott a zenekari felállás,
rajtam kívül gyakorlatilag mindenki kicserélődött a zenekarban. A régi
tagok akkor érettségiztek, és hirtelen nem lett idejük a zenekarra, én
pedig sokkal aktívabban szerettem volna csinálni. Úgyhogy átalakult az
egész banda. Lett szaxofon, más lett a hangzás. Jöttek a saját számok.
Mennyire volt más a Corvinban játszani, mint egy akármilyen klubban?
B.T.:
Nem is tudom, megvolt az az igazi művházas hangulata. Otthonos volt,
kicsit retro. Teljesen nyolcvanas évek az egész. Szerettük ezt nagyon.
Mondjuk, mostanában Százhalombattán szoktunk művelődési házban
játszani, van ott egy baráti zenekar (Honeyball), ők szoktak hívni – na
az az épület ugyanolyan retrofíling.
1996-ban kezdtünk a Corvinban játszani. Akkor egy jó értelemben vett
amatőr hely volt, már akkor érezhető volt, hogy nagyon „old school” az
egész, kellemes volt. Rettentő gagyi plakátok készültek, még gyűjtöttem
is őket, de ezzel együtt, vagy pont ezáltal volt hangulatos.
Akkor a Corvin abszolút virágkorát élte, mert a Balaton, a Vidámpark is
felléptek ott rendszeresen. Tényleg több száz ember járt el
koncertekre. Akkoriban minden hétvégén evidens volt, hogy a Corvinba
mentünk bulizni. Nem csak, amikor felléptünk, hanem nézőként is.
Mondjuk egy idő után már mindenki ismert minket, úgyhogy bemehettünk
ingyen. Nyugdíjas buliba is bejártunk. Pogácsát loptunk, amíg a
nyugdíjasok vonatoztak a Gemini slágerekre a táncházban. Mi meg
söröztünk és majszoltuk a pogácsát. Volt egyfajta hangulata.
Dolgozott a Corviban egy háromtagú stáb, akik mindig ott voltak, a
szervező, a jegyszedő és a technikus, ők már ötven körüliek voltak
akkor, mégis barátként kezeltek minket, ami nekünk nagyon jól esett.
Emlékszem, a Corvinba még a nagymamám is eljött koncertünkre, sőt, a
dédnagymamám is, aki most 98 éves, tehát akkor volt 89! És az egyik
bulin Bada Dada volt a konferanszié, aki egyébként családi ismerős
volt. Szóval a két részes Malacka koncert közben Bada Dada felment a
színpadra és a brutálisan trágár verseit olvasta fel. Na pont akkor
volt ott a nagymamám is... A főszervező persze lehúzta a mikrofont,
amitől Bada még jobban begerjedt és üvöltözni kezdett. Elég kellemetlen
volt.
Meg egyszer elárvereztük a botrányos körülmények között készült első
demonkat, amit szalagos kazettára rögzítettünk, úgy, ahogy kell. Ezer
forintért vette meg végül valaki, ami akkor rettentő sok pénznek
számított.
Már akkoriban is ska zenekar voltatok?
B.T.:
Akkor még nem nagyon voltak ska dalok, de egyébéként én vagyok az
egyetlen a zenekarban, aki erőlteti ezt a műfajt. A mostani felállásban
nagyon különböző helyről érkezett emberek vannak, és mindenki teljesen
más zenét szeret, jazzt, funky-t, világzenét, szóval teljesen mást
hallgatunk. A ska vonalat valahogy megszerette a közönségünk, ehhez a
műfajhoz ragaszkodik inkább, és őket akarjuk kielégíteni.
Ennyire figyelembe veszitek a közönség igényeit?
Ez nem olyan nagy lemondás, vagy megalkuvás azért…
Magyarországon mennyire van keletje a ska zenének, milyen a közönsége, van-e vidéken is érdeklődés a műfaj iránt?
B.T.:
Mi egyébként nem tartjuk magunkat ska zenekarnak. Az, hogy mégis
sokszor ilyen stílusú zenekarként kerülünk elő, annak tudható be, hogy
sok ska zenekarral játszunk együtt. Szerintem nagyon pörög ez a szcéna
. A Pannonia (Pannonia Allstars Ska Orchestra) nagyon megmozgatta a
dolgokat és szerintem ma már csak a műfaj miatt is bejönnek emberek egy
bulira. Ha odaírod a nem is tudom, mondjuk a „Becherovka és Tonik”
zenekar neve mögé hogy ska, az már biztos hogy plusz száz embert
jelent. Ma már ez egy divat. Hat-nyolc éve még alig voltak ilyen
zenekarok. Ma meg…
Rendben, nem vagytok ska zenekar, de akkor mit szoktatok mondani?
B.T.:
Szalonnazenekar, pork and roll, ilyesmiket. Nem létező műfajokat
találtunk ki. Egyébként tiszta ska számunk nem is nagyon van. Van,
amiben a refrén ska, de sok a funky elem is, mégsem vagyunk funky
zenekar sem. És a korai neuroticos meg Európa Kiadós hatás sem múlt el
teljesen.
A szövegekért te vagy a felelős?
B.T.:
Igen, az is egy külön műfaj. Egy nagyon idétlen világ.
Kabaré, nem?
B.T.:
Igen, igen. Annál is inkább, hogy alakult egy trió verziónk.
Kitaláltuk, hogy benevezünk a 2006-os humorfesztiválra, és mivel
fizikai okokból nem fértünk volna el heten a színpadon, így alkottunk
egy minimál felállást, ami egy gitárból és két énekből áll. Ráadásul
olyan számokat énekeltünk inkább, ami rendesen nem a repertoár része,
hanem még annál is idétlenebb szövegekkel machinál. És így végül is
döntőbe jutottunk. Azóta sokszor felléptünk már, például a Godot
Dumaszínházban, de más helyekre is hívnak minket.
Hallottam, hogy az énekesnőtök éppen babát vár, kerestetek új lányhangot. Azóta találtatok már valakit?
B.T.:
Igen, sőt, már egy koncerten túl is van.
És bevált?
B.T.:
Igen, nagyon. Teljesen más stílus, mint Kriszta, aki most valóban
várandós, ikreket vár december végére. Gyakorlatilag hetek óta feküdnie
kellene folyamatosan, úgyhogy az új lánnyal nem is nagyon ismerik
egymást. Több mint tíz jelöltet hallgattunk meg, és tudtuk hogy
„Kriszta-szerűt” szeretnénk, de végül olyat választottunk, aki nagyon
nem olyan. Se a hangja, se a stílusa, se semmi sem.
Mitől vagytok ti unikum? Mitől szeretnek titeket egyre többen?
B.T.:
Nem tudom pontosan. Sok zenekar van, akikkel együtt kezdtük és
párhuzamos a pályának, és közülük sok olyan van, akik nem tudnak igazi
közönséget, rajongótábort összeverbuválni. Valószínűleg az lehet, hogy
nálunk tényleg egy show a koncert, egy kabaré. Ez bejön az embereknek.
Ők is azért jönnek el a buliba, hogy jól érezzék magukat, táncoljanak.
Mi pedig pont ezért csináljuk, mert látjuk az emberek arcán, hogy
vigyorognak, meg élvezik. És ez jó. Feltöltődés meg kellemes.
Az év elején mutatták be a Buhera Mátrix című filmet, aminek ti írtátok a zenéjét. Hogy jött ez a felkérés?
B.T.:
Ez a humorfesztiválos dologhoz kapcsolódik, ahol is a Litkai Gergő volt
a szerkesztő. Ő írta a film forgatókönyvét, és róla is szól a sztori.
Neki egyértelmű volt, hogy minket kér fel, meg ismert is már minket.
Egyébként nagy ska rajongó, szereti a Leningradot meg hasonló bandákat.
Sajnos elég kevesen látták a filmet. Az a baj, hogy azért nem látták
sokan, mert egyszerre jött ki a Mr. Bean filmmel, ami ugye „a humoros”
film, meg egy Szász János filmmel, ami meg a „művészfilm”. A Buhera
mátrix meg valahogy elveszett a két nagyfilm között: a művészfilmek
kedvelőinek túl populáris, a plázásoknak meg művészfilm.
Milyen volt felkérésre dolgozni?
B.T.:
Tök jó. Szerencsésen jött ki, mert akkor voltunk tíz évesek, és marhára
kellett volna már az új albumhoz számokat írni. És ez a megkeresés pont
kihozott még négy-öt dalt belőlünk. Úgyhogy a jubileumi lemezünkön már
szerepeltek a Buhera mátrix zenéi. Nem lett külön filmzene korong,
hanem a Malacka lemezre kerültek rá a zenék, aminek nagyon örülünk.
Most dolgoztok új lemezen?
B.T.:
Nem. Nálunk körülbelül háromévente van új lemez, úgyhogy mióta kijött
ez az utóbbi, csak egy fél számot írtunk meg. Meg ugye volt énekesnő
csere. De egyébként mindig van valami, ami bezavar. Mondjuk most már
elég stabil a zenekari felállás, régebben sokkal több tagcsere volt.
Milyen terveitek vannak a közeljövőben?
B.T.:
Mínusz első pont, hogy az új énekesnőt sikerüljön besimítani a
zenekarba. Egy 22 éves lányról van szó, szóval szerencsére sokkal
lelkesebb, mint bárki más a csapatban. Egy Nice Time nevű
reggaezenekarban énekel, ahol két fronténekes lány van, ő pedig
vokalista, onnan csábítottuk át. Ez a feladat már valamennyire
kipipálható.
A következő, hogy van egy felkérés, ami már több mint egy éve húzódik,
de még bízunk benne, ez pedig Karafiáth Orsi zenés-verses cd-je, amihez
mi is készítünk egy dalt. A költőnő felkért minket, hogy valamelyik
verséhez írjunk zenét. Ez a már előbb említett fél szám, amit
mostanában csinálunk. A következő feladat pedig egy klip lenne, bár ezt
még nem is tudja a zenekar. Az új énekesnőt kicsit be kéne vinni a
köztudatba. Lemezt most biztosan nem lesz. Az viszont mindig adódik,
hogy vannak emberek, akik turnét akarnak nekünk szervezni. Ilyesmit
bármikor bevállalunk. De amúgy nem nagyon látok előre. Nyolc éve nekem
annyi álmom volt, hogy sokan járjanak a koncertjeinkre és lehessen
kapni a cd-inket a boltban, Ez valóra is vált, és ettől boldog is
vagyok.
archívum
Tamás:
1996-ban kezdődött az egész, amikor én már egyetemre jártam Budapesten.
A barátaimmal, akik akkor még a régi sulimban, a Teleki Blanka
Gimnáziumba tanultak, nagyon szerettük az URH-t, a Kontroll Csoportot,
a Neuroticot, meg a Bizottságot, és persze kitaláltuk, hogy zenekart
csinálunk. Elég szokásos történet. Túl sok zenei képzettség nem kellett
a számokhoz, úgyhogy hamar beindult a dolog.
