Interjú Leskovics Gáborral, a PUF és a Kiscsillag zenekar „fél/vezér” bikájával
Az Almássy Téri Szabadidőközpont Budapest legrégibb kulturális szórakozó- és koncerthelyszíne. Bástyái azonban most végleg ledőlnek: 2008 februárjától szállodát építenek a sokat látott falak helyén. Ezzel egy fontos korszak zárul le a főváros életében, hiszen elveszítünk egy helyet, ahol generációk találtak menedékre, jó zenékre, kultúrára, szerelmekre. Megszűnik egy kultikus hely, ahol fiatalok és öregek, fiúk és lányok, zenekarok és közönségek tapsoltak, nevettek, táncoltak, csókolóztak, öleltek, énekeltek vagy beszélgettek át éjszakákat. Az Almássy Téri Szabadidőközpont jövőre lenne 25 éves, akárcsak az a zenekar, amely a kezdetektől fogva rendszeresen fellépett a tágas koncertterem színpadán. Ez a banda nem más, mint a Pál Utcai Fiúk. Leskovics Gáborral, vagyis Lecsóval beszélgettem a régi évekről.
Van-e olyan budapesti művelődési ház, amelyik közel áll a szívedhez?
Leskovics Gábor: Van, persze, több is, de az Almássy térit különösen kedvelem. Vagyis kedveltem, lassan beszélhetünk róla múlt időben.
Mikor voltál először az Almássy téren, akár úgy, hogy te játszottál, vagy akár közönségként?
L.G.:
Azt nem tudom, de szerdán voltam utoljára, az biztos.
Mi volt szerdán?
L.G.:
Öt zenekar játszott, köztük az EFFETA is, akik meghívtak Anikót és
engem vendég fellépőnek. Elénekeltünk egy-egy számot. Közben jutott
eszembe, hogy milye szomorú ez az egész, mármint hogy lerombolják az
Almássy Téri Szabadidőközpontot, mert nagyon sok jó emlékem fűződik
ehhez a helyhez. Eszembe jutott, hogy most játszom itt utoljára. Rossz
érzés volt.
Milyen emlékeid vannak a helyről?
L.G.:
Ott láttam például először a Pajor Tamást. Egy Neutoric koncert után
ballagott le az Almássy tér lépcsőjén és tok nélkül húzott maga után
egy gitárt. A hangszer fejét fogta, úgy vonszolta maga után, és a gitár
teste minden lépésnél a lépcsőhöz verődött.
Úgy ahogy Róbert Gida húzta maga után Micimackót?
L.G.:
Igen, pontosan úgy. Nagyon el volt keseredve. Biztos rossz volt a
koncert. Kellemes emlék még, hogy az egyik PUF koncertre olyan sok
embert engedtek be, hogy a második szám után feljött a szervező a
színpadra, és megkért minket, hogy innentől kezdve csak halk számokat
játsszunk, mert megrepedt a padló, és félnek hogy leszakad. A tömeg
annyira ugrált, meg beindult már a buli legelején, hogy beremegett a
felfüggesztés. Jól esik azért nagyon az embernek, ha tudja, hogy
ennyire megbolondulnak a koncertjén. Úgyhogy azután, hogy szóltak, hogy
lassítsunk, minden gyors szám után beiktattunk két lassút.
Mikor kezdtetek az Almássy-ra járni?
L.G.:
Már a kezdetektől, úgy ’83-’84-től. Akkor ez volt az egyetlen kulturált
hely, ahová járni lehetett, vagyis volt még a Fekete Lyuk, de az más
volt. Az Almássy egy igazi alternatív hely volt, amit nagyon
szerettünk. Az akkori PUF tagjaival, meg szigetszentmiklósi barátokkal
jártunk el. Sokszor láttuk itt a Balatont, a Trabantot, a Kontrollt.
Nagyon jó hangulatú bulik voltak. Szóval szerettünk oda járni, vagy ha
oda nem, akkor házibulikba. Volt olyan év, hogy száz házibuliban
voltam, egy este akár többen is. Ha nem volt semmi konkrét program,
akkor ugye mentünk a Moszkva térre, és valami mindig adódott. Elterjedt
a híre, hogy hová érdemes menni. Mi meg mentünk is, amíg ki nem dobtak
minket. Aztán többször is előfordult, hogy gyalog mentünk haza a
Moszkva térről. Elég kiadós séta volt, de a katonaság után meg sem
kottyant.
Miben volt más, különlegesebb az Almássy tér, mint más akkori helyek?
L.G.:
Az Almássy térnek nagyon jó hangulata volt. Saját közönséggel
rendelkezett, mindig volt 4-500 ember, bármilyen zenekar is játszott.
Mindig több helyszínes rendezvényeket szerveztek, teaházzal,
kiállításokkal, kihasználva az épület több szintjét. Nagy sikere volt a
Klub 2000 című programsorozatnak például, amelyen mindenféle kulturális
dolgokat, kiállításokat, filmvetítéseket szerveztek a koncertek köré.
Szóval az Almássy térnek sokkal jobb volt a hangulata, mint más
helyeknek. A Fekete Lyukhoz képest például egészen más volt. A Lyuk
valójában egy lepukkant lyuk volt, nem is nagyon szerettem oda járni
szórakozni. Nyomasztó hely volt. Sokat jártunk oda, nem azt mondom, de
az Almássy tér kulturáltabb hely volt. A Lyuk punk helynek számított,
az Almássy tér pedig alternatív helynek. Sok külföldi zenekar is
játszott ott. Nagyon jó zenekarok, akiket nem is ismertünk csak
véletlenül beléjük futottunk. Volt egy svéd zenekar például, amelyiknek
sosem hallottuk a nevét, és azóta sem emlékszem, hogy hívták őket, de
megvettük a lemezüket, annyira jó bulit adtak. Negyven emberből állt a
közönség, de az a pár ember rettenetesen jó hangulatot csinált.
Tényleg, akkor még nem lehetett letölteni csak úgy a zenéket, nehezebb volt hozzájutni a lemezekhez.
L.G.:
Persze, vadászni kellett az albumokat, meg lecsapni a zenekarra, akik
jobb esetben hoztak magukkal cd-t, vagy még korábban kazettát.
Kikkel játszottál már az Almássy színpadán?
L.G.:
A PUF-fal nyilván, a Fuck-kal (Üllői Úti Fuck), a Kispállal (Kispál és
a Borz), most már a Kiscsillaggal is. Szóval gyakorlatilag minden
zenekarral, amelyikben játszottam már.
Most is elég sok helyen vagy jelen. Mivel foglalkozol mostanában?
L.G.:
A PUF-fal éppen az új lemezünkön dolgozunk, próbálunk, írjuk a
számokat. Mondjuk már nagyjából készen van a lemez, ha minden jól megy,
jövő tavasszal megyünk stúdióba, azután nem sokkal pedig már meg is
jelenhet az új album. Aztán most fut a húsz éves Kispál turné, amiben
vendégként szerepelek, meg ugye van a Kiscsillag, akikkel szintén
koncertezünk, meg demokat készítünk az új lemezhez. Szóval mozgalmasak
a hetek.
Helyes, mert akkor mi, a közönség sem unatkozunk. Bevallom, hogy az
egyik kedvenc zenész-párosom, vagy szerző-duóm, vagy színpadi
frontember-mixem ti vagytok nekem, te meg a Lovi (Lovasi András).
Mindig úgy látlak titeket, mint akik nagyon egymásra találtak, mintha
huszon x éve két távoli pontból indultatok volna egymás felé, és most,
a Kiscsillagban végre igazán találkoztatok. Hosszú út volt, és közben
már kóstolgattátok egymást, de most végre valami történt. Te mennyire
látod így?
L.G.:
A Lovi meg én már nagyon régóta ismerjük egymást, még a PUF első
időszakából.
2000 óta pedig gyakorlatilag folyamatosan játszom a Loviékkal. A Kispál és a
Borz koncertek 80-90 %-án ott voltam. És az együttzenélés rengeteg
pécsi próbával járt, amikor általában náluk aludtam, úgyhogy volt időnk megismerni egymást. A Kiscsillagba is úgy kerültem bele, hogy éppen lenn voltam náluk, amikor próbálták a dalokat és belegitározgattam kicsit, azután ottmaradtam.
Mennyire érzed magad máshogy a Kiscsillagban, mint a PUF-ban, vagy akár a Kispálban?
L.G.:
A PUF-nál enyém a felelősség, én irányítok, én vagyok a karmester, enyém a vezérbika szerepe. Ezt egyébként nem annyira szeretem, de ez is egy feladat, és teljesíteni kell. A Kiscsillagban kettőnk között oszlik meg ez a feladat a Lovival. A Kispálban pedig abszolút háttérember vagyok, amit meg megint másért szeretek. Szóval mindhárom szerep másért jó és szerethető. És mindhármat élvezem is.
A Kiscsillagban nagyon szeretem azt, hogy úgy érzem magam benne, mint amikor 17 éves koromban lementünk először zörögni a garázsba, csak azóta megtanultunk egy-két dolgot és kicsit rutinosabb zenészek lettünk. De hangulatilag teljesen ugyanaz. Fel a színpadra, feltekerjük az erősítőket, rálépünk a torzítóra, belecsapunk a húrokba és mehet a rock and roll.
Itt még sokkal kevesebb a felelősség, sokkal többet lehet kísérletezni, mindenki nyitott az ötletekre. A PUF-ban, vagy a Kispálban nem lehetett volna például megtenni, hogy meztelenül hasaljunk a lemezborítón, mint a Kiscsillagban.
Ha egy zenekar játszik már húsz, huszonöt éve, akkor egyrészről könnyű a helyzete, mert az emberek már ismerik a dalokat, emlékek fűzik őket hozzájuk, és így sokkal könnyebb a koncerten utat találni hozzájuk. De éppen ezért szeretik a dalokat úgy hallani, ahogy az évek alatt megszokták, s nehezebb a változásokat elfogadtatni velük. A Kiscsillagnál nincs még ez meg. Gyakorlatilag bármit kitalálhatunk, bármit megtehetünk, nincsenek még elvárások, csak annyi, hogy jól érezze magát a közönség és a zenekar is. Mondjuk eleve hobbizenekarként indultunk. Olyan hobbizenekarként, amelyik nem hobbiszinten játszik. És amíg ebben jól érezzük magunkat, addig jó ez így.
archívum
G.:
Azt nem tudom, de szerdán voltam utoljára, az biztos.
