Karafiáth Orsit kész kihívás megragadni, mert ezer arca van. Nem csak a parókák, sminkek és extravagáns kollekciói miatt – hanem ha túltekintünk ezeken az amúgy figyelemreméltó kiegészítőkön, akkor be kell látnunk: a költőnő a szavak embere, minden téren. A versek, a próza és cikkek mellett műsorvezetőként, előadóként élő szóval, illetve dallambarát dalszövegeivel is rabul ejti hódolóit. A Nagymesternő személyében a honi irodalom odavág, de emellett Orsi kalandos életének csendesebb napjaiba is betekinthetünk az alábbi beszélgetés során…
Már ifjúkorodban is vonzott a kultúrházak atmoszférája?
Karafiáth Orsolya: Újpesten laktam, és a megyei szavalóversenyeket
mindig az angyalföldi József Attila Művelődési Központban tartották. A
döntőn megtetszett egy fiú, akibe – életemben másodjára – szerelmes
lettem. Ő továbbjutott az országosra, én nem. 17 éves voltam, a srác
18. Utólag felhívtam a művház igazgatóságát Károlyi Katinka álnéven,
hogy szeretném ezt a fiút a televízióban alkalmazni. Így kaptam meg az
adatait, írtam neki levelet és össze is jöttünk. De csak két hétig
tartott.
Máshonnan is őrzöl emlékeket?
K.O.:
Gimiben anyámék hetente egyszer engedtek el moziba, egyszer színházba,
egyszer az operabérletemmel, és egyszer Smile- vagy Satöbbi-koncertre a
Láng Művelődési Házba. Erről az időszakról Legát Tibor barátom tudna
még sokat mesélni, mert őt ott koncert után le is tartóztatták. Később,
mikor az egyetemen (ELTE) megalakult a Sárkányfű című irodalmi lap,
akkor kezdtük el ezzel a társasággal komolyabban tolni a művházas
vonalat. Örültünk, ha valahová meghívtak bennünket, fiatal írókat –
Cserna Szabó András, Varró Dani, Király Levente, jómagam – akik most is
publikálnak.
Rengeteg helyen szerepelsz még (fesztiválokon, klubokban); mennyire meghatározó a helyszín?
K.O.:
Kapolcs kivételével – ahol normális körülményeket tudnak teremteni –
fesztiválon idén már nem is vállaltam felolvasást. Beszélgetést,
előadást igen, a Szigeten is. Ezekhez más figyelmi fok szükséges, a
magam számára is. Észre kell venni időben a közönség reakcióit. Például
attól meg tudok őrülni, ha a szervezők kérik, hogy írjam le előre,
miket fogok felolvasni. Rugalmasságra van szükség részükről, mert csak
akkor tudom, mit szeretnék majd olvasni, ha látom, hogy idősebbekből
vagy fiatalabbakból áll a közönség...
Gondolom nem ugyanaz fogja meg őket…
K.O.:
Ezért viszek csomó mindent magammal: verset, novellát... Néha ócska
poénokkal az ember olcsó sikert arat, de máskor meg ugyanez nem megy.
Volt olyan, hogy rosszul mértem fel a közönséget. Gondoltam, hogy a
nénikéknek-bácsikáknak nyomathatom a laposabb szöveget, de a
kérdéseikkel sarokba szorítottak.
Kollégák felolvasásaira beülsz?
K.O.:
Ahhoz az kell, hogy nagyon érdekeljen a dolog. Ha túl sokan vannak egy
programon, az zavar. Szeretem a bensőséges hangulatot. Régebben sokkal
mozgékonyabb voltam, de most, harminc felett iszonyatosan belustultam.
Szívesebben fekszem otthon a kádban. Mostanság az időm nagy részét az
egészséges életmódra való átállás tölti ki. Van olyan hét, hogy nem
mozdulok otthonról, a gép elől, aztán el kezd hiányozni a közösség.
Hogyan látod: manapság mekkora a kultúrházaknak vonzereje?
K.O.:
Nekem speciális a helyzetem, mert író vagyok. Vidéken mindig a
művelődési házakba szervezik az író-olvasótalálkozókat. Lassan az
ország összes művházát megismertem, sőt: a határ mentieket is
(Szlovákia, Szerbia). Ez már akár nevezhető „művházturizmusnak” is.
Sok az érdeklődő?
K.O.:
Ez a szervezőtől függ, hogy mennyi energiát fektet bele: hogyan hirdeti
meg és tud közönséget hozni. Vannak nagyon rossz és nagyon pozitív
tapasztalataim is. A legnagyobb élmények a Pécsi Ifjúsági Központ
Szivárvány Gyermekházában értek, ahol eddig minden programom jól
sikerült. Pedig belépőt is szedtek, mégis megtelt a terem.
Mi az, amitől jobb egy művház, mint pl. egy klub?
K.O.:
A művházban a legjobb az infrastruktúra. Meg tudják oldani a zenét, a
vetítést, ami nekem elég fontos tud lenni. Történt olyan, hogy kevesebb
érdeklődő jött össze, mint amire számítottak, és akkor az ürességtől
kongó színházteremből kipucoltak minket, helyette egy nagyon kedves
szobát kaptunk, és ott maradhattunk sokáig. Szerintem jó még, ha van
egy hangulatos büfé, és egy uszoda is, mint az Almássy téren.
Sajnos oda már nem járhatunk jövőre…
K.O.:
De ha egy kiemelkedően jó helyet említhetek még, akkor a budafoki
Klauzálházat (Klauzál Gábor Budafok-Tétényi Művelődési Központ)
mondanám. Nagyon tetszik a gyönyörűen felújított épület kialakítása;
remek a büféje, dohányzó helyiséggel. És olyan a színházterme, hogy
nekem elállt a lélegzetem. Komplett nagy színházi előadásokat is
tartanak ott. Nemrég a VII. Budapesti Big Band-találkozónak voltam ott
a háziasszonya.
Feltaláltad magad?
K.O.:
Ha magányos nő vagy: irány egy big band fesztivál! Aranybánya! (nevet)
Minden együttesben van minimum 25 tag, és általában pasik. Sokukkal
ismerkedtem meg, amikor egyeztettem a konferáló szöveget a
zenekarokkal. Odajöttek hozzám lelkesen, hogy azt még mondjam be a
mikrofonba, hogy „Swing a lelke mindennek!” A Tini Big Banddel kezdődik
a dolog; és hát gyönyörűségeket láttam. Köztük életem legszebb
férfiját, akiről kiderítettem, hogy hívják, és az Iwiw-en írtam neki
álnéven levelet. Cuki volt, válaszolt, de aztán kiderült, hogy csak 21
éves, és így bukós a történet.
Alkotóművészként ismernek leginkább, de mellette kulturális szervező is vagy...
K.O.:
Szervezéssel már nagyon ritkán foglalkozom, csak ha valaki megkér,
akkor a sajtótájékoztatóját összehozom. A Ludwig Múzeumban végeztem
ilyen munkát, meg Pauer Gyula képzőművész retrospektív kiállításánál a
Műcsarnokban. Nagyobb projekteket szeretek bevállalni, de az
idegeskedést – hogy jól működjön a technika, hogy pénzügyileg rendben
legyen minden – már nehezen bírom. Ezért tudom értékelni, ha odamegyek
valahová, és működnek a dolgok. Főleg persze írással foglalkozom, több
rovatom van magazinoknál is.
Az igazi azért a szépirodalom. Hogyan áll a krimid?
K.O.:
A bűnügyi regényem az utolsó fejezet híján kész van. Kedves, de szigorú
a szerkesztőm, Huszti Gergő (Ulpius Ház), aki annyi részt dobott már ki
belőle, hogy végül kisregény lett a mű. De elfogadom a kritikát, mert
tudom, hogy hajlamos vagyok elszállni, és a 100 javításából eddig csak
kettőt kérdőjeleztem meg.
A zenei világba is beleártottad magadat…
K.O.:
Részt vettem többször a Müller Péter Sziámi által szervezett
Songwriters klubban, és folyamatosan írok dalszövegeket. Az EBK
(Elektrik Bugi Kommandó – a szerk.) nevű zenekarommal másfél év
kihagyás után, most Mikulás-napon adtunk volna koncertet. De majd az
X-café című lemezem és könyvem bemutatóján bepótoljuk. Két éve készítem
a saját lemezemet, és minden, ami nem rajtam múlt, már kész van. Az
általam felkért kilenc zenekar és az énekesek – Kistehén, Malacka és a
TAhO, Legát és a Liget, Soma és a Libidó, az Illuzio – már befejezték a
dalokat.
A hangodat is adod a szövegeidhez?
K.O.:
Én nem fogok énekelni. Kipróbáltuk, nem működik. Egy-két dalba azért
belebeszélek, és vokálozom, de jobban nem erőltetjük. Viszont remek
énekesnőket szereztem minden csapathoz. Van hangjuk, jól néznek ki és
el is vállalták. Ahogyan pl. Péterfy Bori vagy Bíró Eszter énekli a
dalokat, attól él ez a produkció!
archívum
O.:
Gimiben anyámék hetente egyszer engedtek el moziba, egyszer színházba,
egyszer az operabérletemmel, és egyszer Smile- vagy Satöbbi-koncertre a
Láng Művelődési Házba. Erről az időszakról Legát Tibor barátom tudna
még sokat mesélni, mert őt ott koncert után le is tartóztatták. Később,
mikor az egyetemen (ELTE) megalakult a Sárkányfű című irodalmi lap,
akkor kezdtük el ezzel a társasággal komolyabban tolni a művházas
vonalat. Örültünk, ha valahová meghívtak bennünket, fiatal írókat –
Cserna Szabó András, Varró Dani, Király Levente, jómagam – akik most is
publikálnak. 
