Mi jut eszedbe? 10.: „Próbálunk gimnazisták maradni”
2007. december 29., szombat
Beszélgetés Pethő Zsolttal, a Satöbbi együttes énekesével, a L’art pour L’art társulat tagjával
A Besenyő család Maaargitjáról talán egyre többen tudják, hogy a humort már 26 éve gyakorolja szervezett formában, a Satöbbi együttes élén. A karakteres, vöröshajú szemüveges örökifjú ha teheti, minden hó első szombat estjén testi épségét kockáztatva énekel, táncol, és csak úgy szikrázik a szemüvege. Múltba révedő tekintettel osztja meg emlékeit a Ki mit tud? és a Depeche Mode szegélyezte bizarr ’80-as évekről, a Banán klubról, a Holló Színházról és a neki tulajdonított rajzfilmzenékről is.
1981-ben, bolondok napján, óbudai középiskolás hobbizenekarként alakult
meg a Satöbbi. Már akkor is érezted, hogy üzeneted van a nagyvilág felé?
PethőZsolt:
Az volt az üzenet, hogy „érezd jól magad”. Akartunk nagyon híresek is
lenni, de mivel ez nem sikerült, már nem akartunk nagyon híresek lenni.
Megalkuvók voltunk.
Az 1983-as Ki mit tud?-on a Zsiráf című opusszal kimagaslottatok a mezőnyből…
P.Zs.:
Igazából a lemezgyárnak volt egy olyan óhaja, hogy azt mi nyerjük meg.
Csak cenzúrázták a műsorunkat. A „Szeretjük a cukrot, cukrosbácsi” a
capella szerzemény lett volna; de azt mondták, hogy ez nem való a
Magyar Televízióba.
Arany Zsiráf-díjra sem jelöltek titeket..?
P.Zs.:
Sose. Mi érdemeltük volna meg legelsőnek, mert a zsiráf a mi totemállatunk. Nem is értem, hogy más hogy kaphatta meg.
Kaptatok a nyakatokba viszont ’85-ben egy Depeche Mode-koncertet…
P.Zs.:
Vicces volt, mert nem illettünk a DM-hez, de hát a Madness nem jött
akkor erre, és a Housemartins sem, sőt még a Beatles sem. Ez egy jó
lehetőségnek tűnt, ezért az akkori lehetséges lemezkiadónk a Depeche
elé rakott minket. Akkoriban szerették volna, ha mi jobban befutunk.
A DM darkba hajló fanatikus rajongótábort vonzott a koncertre. Hogyan fogadták a nézők a ti vidám előzenekari műsorotokat?
P.Zs.:
Elől állt többszáz német, és ők nem értették. Az első számunk még
illett a képbe, de utána elkezdtünk ökörködni, és látszott, hogy
unatkoztak. Mögöttük állt bő tízezer magyar, és hátul láttam
Satöbbi-zászlókat is. Nagy koncert volt számunkra.
A klubhangulat lett inkább jellemző rátok. Megköveteltétek az
„OSZOLJATOK FEL!!” és a „VISSZA A PÉNZT!” bekiabálásokat. Fruzsival
keresztültangóztál a közönségen, akik nehezen felejtik ezeket a
pillanatokat.
P.Zs.:
„Hülye vagy, Pethő!”-t is szoktak mondani. Igazából klubzenekar
lettünk. Nagyon sok helyen táncoltunk a közönség között. Volt olyan is
a MOM-ban, hogy futottam a lejtős nézőtéren, neki a színpadnak.
Bevertem a fejemet, vérzett a szám és leesett a szemüvegem, de a
mikrofont még megtaláltam, és vérző szájjal még be tudtam szállni a
megfelelő pillanatban. A Cadillac Klubban a zenekar hét tagjából három
vérzett a koncert végére. Én például egy világító üvegpadlóba ugrottam
bele, ami eltört. Seres a gitárjával verte fejbe magát, Max meg
hátrafelé leesett a színpadról, dobolás közben.
Punk koncerteket is megszégyenít ez a vehemencia!
P.Zs.:
Mi azért kedvesek vagyunk és békések. Ez egy nagyon érdekes korszak
volt. Mindig hívtunk vendégzenekarokat, barátokat, és jó kis műsor
kerekedett belőle. Egy fiatal pár esküvője is zajlott egyszer a mi
fellépésünkön. Az anyakönyvvezető összeadta őket, és utána az egész
násznéppel eljöttek a koncertre. Mi is szentesítettük az esküjüket. Két
hete voltak koncerten megint: boldogan élnek a három gyermekükkel.
Karafiáth Orsi is mesélt ezekről a bulikról, de ő rendőrségi ügyekre is emlékszik…
P.Zs.:
Néha ránk szóltak, hogy csendháborítást követünk el. Meg egyszer a
korai időszakban, amikor mi plakátoztunk saját magunknak, a Flórián
téren elkaptak minket, mert ugyanazt a betűtípust használtuk, mint
valami ellenzéki plakát. Már két órája ültünk a rendőrségen, mire
kiderült, hogy nem mi vagyunk azok az ellenzékiek.
Utána megfigyelhettek titeket?
P.Zs.:
Ennek még nem néztem utána. De szerintem biztosan. A katonaságnál én
nem lehettem írnok, amikor meghallották, hogy mit éneklek civilben a
zenekaromban. Az Ajtó szövege miatt a főhadnagy bácsi politikailag
megbízhatatlannak minősített.
A Banán klub bevállalta a havi klubotokat. Hogyan kerültetek oda?
P.Zs.:
Én sokáig csillaghegyi lakos voltam, és megkeresett Derdák András, a
Banán szervezője. Vele kezdődött a klub virágkora: koncerteket, jó
hangulatú programokat, utcafesztivált, Zene ünnepét rendezett. Tele
volt az utca, egész Csillaghegy nagyon örült neki. Később Derdák
kinőtte a Banánt és elment. Manapság koncerteket már nem lehet adni
ott, de foglalkozásokat tartanak. Pethő-vonalon az történt, hogy a két
lányom odajár táncolni.
Milyen volt a kies(ő) Csillaghegyen akkor a közösségi élet? A helyiek nyüzsögtek főleg, vagy messzebbről is zarándokoltak ide?
P.Zs.:
Csillaghegy szép hely, de egy nagy utazás is. Nekünk van egy állandóan
változó rajongótáborunk, akik mindenhová követnek minket. Plusz az
óbudai barátok is eljöttek a bulikra.
Legutóbb az A38 fedélzetére szálltatok, de a San Marcóban is
megfordultatok. A ’80-as évek vidám hangulatát sikeresen átmentettétek?
P.Zs.:
Próbálunk olyan „gimnazisták” maradni. Emlékezetből játszunk, ugyanis
10 éve nem próbált a zenekar. Mivel nem játsszuk túl magunkat – havi 1
koncert a maximum – ezért még mindig élvezzük. Mindkét helyen
születésnapi bulit tartottunk, és az összes fellelhető tagot is
odacitáltuk, akik kénytelenek voltak velünk fellépni. Még Kentaur is,
aki 10 évet eltöltött a zenekarban. Minden hónap első szombatja nálam a
Satöbbié; ha fellépek, ha nem. Ezt a L’art pour L’art menedzsere is
tudja.
Már a Holló Színházban is próbálgattad szárnyaidat…
P.Zs.:
A Satöbbi még Galla Miki zenekarával, a GM49-cel lépett fel együtt,
onnan ismerjük egymást. Egyszer hívott, hogy szerepeljek prózában, mert
látta, hogy én szoktam beszélni, improvizálni a koncerteken. Az első
alkalommal nagyon ügyetlen voltam, kezem-lábam remegett. A Holló
Színházban meg komolyan megírt szövegeket kellett megtanulni, és
elkapni a figurát. Később fergeteges nagy durranás lett, teltházzal
játszottunk Monthy Pythont.
A tévénézők ’96 óta elsősorban a L’art pour l’art Besenyő családjának Maaargitjaként tekintenek rád. Hogyan viseled?
P.Zs.:
Akik járnak L’art pour L’art-ra, azok látják, hogy nem csak Margit
vagyok. Az meg nem zavar, hogy az utcán rengetegszer mondják, hogy
„nooormális Maaaargit”. A játszótéren odajönnek hozzám gyerekek, és
később esik le, hogy tízéves Margit-poénokat mondanak. Ha erre valaki
emlékszik, szerintem az nagyon aranyos. Volt ilyen is, hogy megkeresett
egy fiatalember azzal, hogy én vagyok a példaképe. Mondtam neki, hogy
nagyon megtisztelő, de válasszál másikat.
A szövegíró rubrikában néha így szerepel a neved, hogy „Pethő TH Zsolt”
vagy „Svéd Asztal”. Így különbözteted meg magad a veled azonos nevű
rajzfilmzene-gurutól?
P.Zs.:
Régen sokan gratuláltak nekem a rajzfilmzenéimhez, és mindig elmondtam,
hogy az az úr már ’64-ben is írt zenét, amikor én még nem éltem. Vele
még nem találkoztunk személyesen, de üzentem neki, hogy gratulálok a
műveihez. Ő rajzfilmzenéket ír, én színpadon lépek fel: magam vagyok
egy rajzfilm.
archívum
Zsolt:
Az volt az üzenet, hogy „érezd jól magad”. Akartunk nagyon híresek is
lenni, de mivel ez nem sikerült, már nem akartunk nagyon híresek lenni.
Megalkuvók voltunk.
