Mi jut eszedbe? 11.: „Mindig van a szövegekben valami”
2007. december 30., vasárnap
Interjú Lovasi Andrással, a Kispál és a Borz frontemberével
December 8-án ünnepelte Budapesten a 20. születésnapját a hazai alternatív zenei élet legnagyobb állócsillaga, a Kispál és a Borz. A zenekar több megmozdulása köthető a Petőfi Csarnokhoz: a szülinapot – a Karácsonnyal együtt – már hagyományosan itt tartja a pécsi csapat, de az eseménynaptárban többször is előfordul a nevük, akár a tavaszi Besztof, vagy a Nyárváró koncert kapcsán. A karrierjét művházas koncertekkel beindító együttes a két évtized alatt fesztivál-húzónévvé, sőt: kultúr-ikonná nemesedett. Erről is beszélgettünk Lovasi András frontemberrel.
Mikor léptetek fel először a Petőfi Csarnokban?
Lovasi András: Már 1992-ben ott tartottuk a Földkaland ilyesmi című
lemezünk bemutatóját, de előtte is játszottunk már előzenekarként,
legalább kétszer.
Ebből a korai időszakból milyen benyomás vagy történet jut eszedbe?
L.A.:
1993 februárjában az INDIFest-en (az Andersen, The Perfect Name, és a
francia Dominic Sonic társaságában – a szerk.), a Sexepil előtt
játszottunk. Az volt a meghatározó élményem, hogy György Péter, a
Sexepil akkori menedzsere ilyet mondott: „most még tart a soundcheck,
itt a backstage-ben leszek..”. Még volt benne egy harmadik idegen
kifejezés is, én pedig csak néztem rá, és fogalmam sem volt, hogy miről
beszél. De ráhagytam, mert láttam, hogy ő egy fontos ember. Ez volt az
első élményem a Pecsában; meg hogy akkor milyen nagynak tűnt.
Menő helynek számított már akkor is?
L.A.:
A Pecsa az egyik első volt a kommunista érában létrehozott, de a
kultúrát már piacosító, kvázi-kapitalista intézmények közt. Komoly
hasznot hozó, folyamatos teltházas rendezvények zajlottak itt:
Csillagfény diszkó, Depeche Mode Fan Club, stb. Ez a város már volt
akkora, jelentett akkora piacot, hogy ezek a viszonylag szerény
költséggel futtatható programok szép hasznot hozhattak az akkori
működtetőknek. Én ezért több visszaforgatott pénzt és innovációt vártam
volna el. Időnként szó van róla, hogy bezárják, egy nagyobb felújítás
miatt, és akkor ideiglenesen máshol működne. Tehát ezt nem kérdőjelezi
meg senki, hogy szükség van egy ekkora méretű ifjúsági szórakoztató
centrumra. Úgy látom, hogy a Pecsának túl sokféle funkciót kellett
ellátnia, és emiatt nem alakult ki egy egységes arculata, úgy mint pl.
az Almássy Téri Szabadidőközpontnak, ahol főleg a független zenekarok
játszottak, folkzenét, vagy indie-rockot.
Mint koncertlátogató, jártál ide?
L.A.:
Nick Cave fellépése jut eszembe legelőször, bár lehet, hogy azért mert
nagyon rossz volt, bejátszóbuli. A szabadtéri koncerteket amúgy is
jobban szeretem. Jól van kitalálva: hiába nagyobb a közönség, mégis
közelebb van a színpadhoz. Mondjuk az elég vicces, hogy a közönség
1/3-a kint heverészik a mezőn. Ha választhatok, akkor inkább a
szabadtéri színpadon lépek fel, mint bent, a nagyteremben. Ott a mai
napig érezhető a „’80-as évek szűk levegője”.(Ja, most december 8-án se
volt oxigén.)
Apropó ’80-as évek! Most december 8-án a Pecsában adtátok a 20.
születésnapi koncerteteket. Hogyan készültetek a jeles alkalomra?
L.A.:
Most reggeltől estig próbáltunk. Összeírtam 60-70 számot, ami szóba
jöhet, de átnézegettünk egy-két új dalt is. A 20 év áttekintésére 3
dobossal készültünk. A 2 legmeghatározóbb ütősünk: Bräutigam Gábor, aki
9 évig játszott a zenekarban, és Tóth „Csülök” Zoltán, aki pedig 7
évig. Velük eredeti verzióban adtuk elő a közösen készült dalokat. Az
új dobossal pedig az elmúlt 3-4 év anyagát vettük át. Mihalik Ábelnek
ez a 4. koncertje velünk.
Mindegyik fellépés más?
L.A.:
Akkor jó igazán egy élő koncert, ha csomó olyasmi is megtörténik, ami
előre nincs betervezve. Vagy az se rossz, ha minden hibátlanul működik,
vagy a kettő együtt. Utána jön az a kvázi-kábítószerként működő érzés,
amitől az ember újra és újra fel akar állni a színpadra.
Apropó: felállni a színpadra. Az előzenekarotokként szerepelt, néhai
Amorf Ördögök szerint: „Lovasi uram úgy melegít a koncertek előtt, hogy
beül az öltözőbe mindenfélét gitározni. Remek, kissé tábortüzes a
hangulat. A Dióssy szerint olyan, mint egy rossz házibuliban, ahol csak
csávók vannak, akiknek egy manusz gitározgat.”Mindig így melegítetek
be?
L.A.:
Szokott ilyen is lenni. Lecsó (Leskovics Gábor, a PUF és a Kiscsillag
oszlopos tagja – a szerk.) meg én szoktuk ezt csinálni általában. Jót
tesz az ilyen, lehet röhögcsélni, meg be is énekelünk.
Nyers, Hiperkarma, 30Y, Csík zenekar, Supernem, Zuboly, The Puzzle-
impozáns lista… Hogyan választjátok ki, kik játszhatnak előttetek?
L.A.:
Általában személyes szimpátia a döntő. A Csókolom zenekart azért
választottuk sokadjára is, mert nagyon kedvesek, és szeretik is őket az
emberek. A Harmadát pedig azért hívtuk zenélni a születésnapi bulinkra,
mert egy fiatal, tehetséges pécsi csapat, és gondoltuk, hogy
befuttatjuk őket iszonyúan. Ez azt jelenti, hogy nyitott füllel járunk
a világban.
Az ízlésed mellett a véleményed is mérvadó. Egyesek nemzedéki dalnoknak
kiáltanak ki, és te emellett a gyermekeiket, egy új generációt is képes
vagy megszólítani. Hogyan lehetséges, hogy ugyanaz a dal betalál egy 15
évesnél és egy 35 évesnél is?
L.A.:
Azt gondolom, hogy ez hízelgő, ha még 15-20 év múltán is hallgathatóak
a számaink. Az, hogy ennyit kibírtak, azt jelenti, hogy még mindig van
a szövegekben valami, amit ki lehet bányászni. Ez mindenképpen jó jel,
mert a popzenei termékek általában 1-2 évre szólnak.
Saját bevallásod szerint „ népművelő attitűddel” fogod meg a fiatalokat, akik isszák a szavaidat.
L.A.:
Fenntartásokkal kell kezelni, amiket mondok, mert ha az ember nagyon
komolyan veszi magát, akkor folyamatosan valami fontosat kell mondania,
pedig mondjuk alkalmatlan rá.
Akiknek ez a hivatásuk (népművelők), szerinted hogyan vonzhatnák be a közönséget a programjaikra?
L.A.:
Szívesebben járnak az emberek inkább klubokba, de ha a kultúrházban van
egy jól megreklámozott rendezvény, arra azért elmennek. A köztudatban
az él, hogy ugyanazok a népművelők dolgoznak a művházakban évtizedek
óta, és így elavultnak hat az egész. Tisztelet a kivételnek, akik már a
’80-as években is ott voltak, és küzdöttek a fennmaradásukért, a maguk
szerény eszköztárával. Mindamellett azt gondolom, hogy a művelődési
házakban csomó érték van. Ezeket az értékeket kellene jobban
hangsúlyozni, mert így folyamatosan amortizálódnak. Akadnak
természetesen pozitív példák is: van néhány olyan ház, ami a mai napig
helyes menedzsmenttel jó programokat ad a helyieknek. De nagyon kevés.
Külföldi tapasztalataid vannak ezen a téren?
L.A.:
Nem sok, de ha kimegyünk nyugatra, akkor látjuk, hogy ezeket a
közösségi helyiségeket odaadják öntevékeny fiataloknak, akik
fillérekért üzemeltetik, csak azért, hogy legyen egy tér, ahol
összejöhetnek. Sokszor nagyon izgalmas helyszínek keverednek elő ezek
közül. Benne van nyilván az a veszély, hogy amelyik rossz kezekbe
kerül, az lepusztul.
Zenekaraiddal (Kispál és a Borz, Bandi a hegyről, Kiscsillag)
„iránymutató vagy a gazdátlanoknak”. Más területen alkotsz mostanában?
L.A.:
Megjelent egy verslemezem, amelynek bemutatója december 15-én volt a
Gryllus Daniék által szervezett Adventi éjszakán, a Néprajzi Múzeumban.
Emellett közreműködök a Budapest Bár Vol.1. nevű projekt lemezén, amely
szintén most jött ki. A ’30-astól az ’50-es évekig húzódó időszak
dalait játssza egy zenekar, és a Quimbys Tibitől a Frenken át Ruttkai
Boriig sokan szerepelünk a korongon.
archívum
A.:
1993 februárjában az INDIFest-en (az Andersen, The Perfect Name, és a
francia Dominic Sonic társaságában – a szerk.), a Sexepil előtt
játszottunk. Az volt a meghatározó élményem, hogy György Péter, a
Sexepil akkori menedzsere ilyet mondott: „most még tart a soundcheck,
itt a backstage-ben leszek..”. Még volt benne egy harmadik idegen
kifejezés is, én pedig csak néztem rá, és fogalmam sem volt, hogy miről
beszél. De ráhagytam, mert láttam, hogy ő egy fontos ember. Ez volt az
első élményem a Pecsában; meg hogy akkor milyen nagynak tűnt.
