Beszélgetés Szörényi Levente zeneszerzővel, az Illés együttes énekesével
Az Illés együttesről már szinte mindent megírtak. Ha valaki az alapítástól kezdve tanulmányozni kívánja a zenekar életét, elég fellapoznia a több mint ötszáz oldalas Énekelt történelem című könyvet, vagy elolvasnia néhány cikket a velük készült több ezer közül. Újat mondani a korszak legismertebb zenekaráról, nehéz vállalkozás.
Szörényi Leventével beszélgetve azonban kiderül, mindig felszínre hozhatók olyan személyes emlékcserepek, amelyeket újra és újra érdemes összerakni… A beszélgetéshez alapot az egykori klubok fiatal zenészeinek küzdelmes élete adott; a küzdelem a korral, a hatalommal sőt, néha még a közönséggel is.
Milyen volt az ifjúság és a művelődési házak élete a klasszikussá vált Illés zenekar megalakulásának idejében?
Szörényi Levente: Evezzünk rögtön a mélyre, arra az időszakra, amikor egy évre eltiltották az Illést mindenfajta szerepléstől egy, a BBC-nek adott interjú miatt. Ebben többek között arról beszéltünk, hogy sokkal pezsgőbb lehetne az ifjúsági klubélet Magyarországon. Ez még nem lett volna veszélyes kijelentés, de az volt a baj, hogy ezt épp a BBC-nek mondtuk el, azaz a világba kiáltottuk nem kevés éllel. Azért érdekes ez, mert ezek a klubok fontos helyszínei voltak az akkori ifjúságnak, akik között akkor elég ellenzékinek mondható hangulat uralkodott. Ezért legtöbbje a KISZ-hez volt bekötve, hiszen nem lehetett nyilvános helyen csak úgy gyülekezni. Fontos tudni, hogy ahol az ifjúság valamilyen okból összejött, ott megjelentek a besúgóhálózat emberei is. Azért fontos ezt elmondanom, hogy megértsük a korszakot.
Miért nem tiltották be, miért engedélyezték mégis a klubok működését?
Sz.L.:
A közép-kádári időszak rendszerének fontos volt, hogy elérjen az ifjúsághoz. Tudni akarták, hogy miről beszélgetnek, milyen hangulat uralkodik közöttük. Nyilvánvalóan rendszerellenes volt még akkor is, ha sokan letagadták.
Ön szerint lehet párhuzamot vonni az akkori és a mai fiatalság érdeklődése között a zeneszeretet és a politikai hovatartozás terén?
Sz.L.:
Érdekes, mert úgy vélem, hogy a mai fiatalok legtöbbje ma is úgymond konzervatív beállítottságú. Akkor csak rendszerkritikus volt, ami kevésbé szavakban, jobbára inkább a viselkedésben öltött testet. Bizonyos szempontból könnyebb volt ellenzékinek lenni abban az időben, hiszen voltak ők, meg mi. Akkoriban egy klubhoz való tartozás, egy bizonyos együttes zenéjének hallgatása felért egy tüntetéssel. Akkor még – s ma ez nem mondható el – politikai vonalon a fiatalság egységesebb volt az elnyomó hatalommal szemben. Párhuzam akkor vonható, ha azt mondom, hogy ez sokszor kialakulatlan gondolatokat tartalmazott a baloldalisággal, a liberalizmussal, a nyugattal, a magyarsággal, a magyar sorskérdésekkel kapcsolatban.
Honnan indult az Illés, mely klub és művelődési ház adott otthont az együttes koncertjeinek? Milyen volt ezek hangulata?
Sz.L.:
Az együttessel és az én személyemmel szorosan összefüggött a Balzac utcai Bosch Klub. Minden innen indult a mi életünkben. Az együttes korábban játszott a Kőbányai Törekvés Klubban, majd az Eötvös utcai Vasas klubban is. Fontos helyszín volt még a Bercsényi Klub a Műszaki Egyetem kollégiumában, ahol én vendégként léptem fel. Ott ismerkedtem össze az Illés testvérekkel. Érettségi után voltam, amikor hívott a Lajos, hogy menjek el, és ugorjak be egy pár számra. Életre szóló barátág lett belőle.
Az egyetemi klubok mellett pedig ott voltak a különböző gyárak kultúrtermei, amelyek vezetői meghívtak egy-egy zenekart, volt büfé és ebből volt valami kis bevételük is.
A hangulatról pedig olyan emlékek jutnak eszembe, hogy az ordítozó fiatalok között mindig feltűntek idősek is, általában férfiak. A szünetekben, vagy a koncert végén volt, hogy beszélgettünk velük és kiderült, hogy miért jöttek ebbe a hangzavarba. Ezek a mai szóval polgári, deklasszált elemek azért voltak ott és vállalták a nekik már néha zavaróan hangos, dohányfüstös helyeket, hogy szippantsanak valamit a fiatalság forradalmi lelkületéből.
Nem mondanám ezeket a koncerteket rendszerellenes összejöveteleknek, de érezhették egy-egy este erejéig, hogy nem veszett el minden.
A korabeli szórakozóhelyekkel összehasonlítva, milyennek találja a művelődési házakban jelenleg működő klubokat?
Sz.L.:
Őszintén szólva, nem tudom. Én már teljesen kiestem ebből a világból. Nekem, nekünk megmaradt az Illés Nosztalgia Klub, ahova időről időre elmegyünk és kicsit jól érezzük magunkat. Ez már egész másról szól. Az ember itt csendesen, könnyek között ünnepelteti magát és megfürdik a rajongók örömében, ami nekik és persze nekünk is nagyon fontos.
A viccet félretéve, némi rálátásom azért van: nagyon megváltozott a spontán klubélet. Az úgynevezett diszkó láz kisöpörte a bensőséges hangulatú, élő zenekaros összejöveteleket. Többségében az ipari szórakozás igényét teremtették meg ezzel, ahol nem lehet beszélgetni, megváltani a világot. Aki ma nem hülyülni akar egy túlhangosított, érthetetlen zenét és szöveget ordító helyen, az ma házibulit szervez, ami viszont egy szűk csoportra, baráti körre korlátozza az együttlétet. Ez persze jó, de nem biztos, hogy fejlődni tud.
A Fővárosi Művelődési Házon (FMH) kívül volt olyan művelődési ház, ahol többet, vagy szívesen játszott az Illés?
Sz.L.:
Zenész kollégák megjegyezték: hogy van az, hogy mindig ott van a törzshelyünk, ahol a Szörényi-gyerekek laknak? Tényszerű, hogy a Visegrádi utcában laktunk, amikor a Bosch volt a második otthonunk. Amikor pedig a Szabolcs a Várba járt udvarolni, akkor a Műszaki Egyetem Szentháromság téri kollégiumában kezdtünk játszani, ami ma többek között a Magyar Kultúra Alapítvány Háza. Persze nem ezért, vagy ki tudja…? Nem mellesleg, ha már említettem: véletlenszerű, hogy a háború előtt ez volt a Pénzügy Minisztérium épülete, ahol nagyapánk államtitkár volt.
A Várbéli klubestek mellett már rendszeresen, koncertszerűen léptünk fel az akkor bővülő FMH-ban is. Ekkor már turnékon játszottunk más művelődési házakban, valamint színházakban nem csak Budapesten, hanem az egész országban. Egyik kiemelkedő hely az Egyetemi Színpad, ahol rang volt játszani. Erre a színvonalas helyre nem mindenkit hívtak meg. Bár elegáns koncerteket lehetett tartani, mi nem igazán szerettünk ott játszani. Kezdve azzal, hogy nem volt lift és három emelet magasra kellett felhordani a cuccot. Másrészt, mert ez a helyiség kápolnának épült, nem koncertteremnek. Zárt, speciális akusztikájú csarnok volt, ami kongott és nem úgy jött vissza a hang, ahogy az normális lett volna.
Na de térjük vissza a Fehérvári útra, mert amikor megújult, valóságos szerződés jött létre az Illés és a művelődési ház között. Úgy is mondhatnám, hogy nekünk épült a körterem.
Vicces, de meg kell jegyeznem, hogy ekkor már a kelenföldi lakótelepen laktunk, néhány utcára az FMH-tól.
Melyik előadóhelyhez, melyik művelődési házhoz köthető az az emléke, ahol a kezdő zenekar első nagy sikerét tudhatja?
Sz.L.:
Első, berobbanó koncertélményem nincsen, inkább az ellenkezőjére emlékszem. A Bosch-ban az akkor népszerű Syconor helyén kezdtünk játszani. A kultúrfelelős valamiért felmondta a szerződésüket. Iszonyú nehéz volt úgy koncertezni alkalomról alkalomra, hogy az előző törzsközönséget kellett megszólítanunk. A hely megtelt ugyan, táncolni is táncoltak, de azt a közönyt nehéz elképzelni, ami ott uralkodott. Beszélgettek és még csak nem is tapsoltak. Tüntetőleg nem akartak befogadni minket, nehezen adták magukat. Komolyan mondom, azon gondolkoztunk, hogy lemondjuk az egészet, mert még megvernek a végén.
A jég talán akkor kezdett olvadni, amikor akkori barátnőm egy jobb rock and roll végén bekiabált. Erre végre érkeztek reakciók.
Melyik művelődési házhoz kötik jó emlékek?
Sz.L.:
Jó történetet szinte minden művelődési házhoz, minden fellépéshez tudok. Egyik kedvenc történetem a kaposvári Latinka Sándor Művelődési Ház, ahová a Tolcsvay Trióval kellett volna megérkeznünk Pécsről. Tolcsvay Béláék Szabolccsal azonban beleszaladtak valami afférba és bevitték őket az örsre. Rezgett a léc, hogy elmarad a koncert, de forradalmi helyzetet teremtett volna, ha bemondják, hogy a fellépő zenekar tagjait bevitte a rendőrség. Az ORI-turné ügyelője, aki rendes káder volt, – hiszen az ilyen posztokat nem bízták akárkire – elintézte, hogy kiengedjenek. Végül a koncert rendben lezajlott.
Az Illés a legsikeresebb és legismertebb együttesek közé került rövid idő alatt. Zenéit megszerették, s többségében nyílt, máskor burkolt célzásokkal teli szövegeik hatással voltak az ifjúságra. Ön szerint dalaik mondanak-e valamit a mai fiatalságnak?
Sz.L.:
Erre azt mondanám, hogy igen, de ezt nem tudom másképp elmondani, mint egy aranyos történettel. 2001-ben mesélte egy velem egykorú hölgy, hogy eljött egyik koncertünkre. Nem bírta elviselni, hogy kilométerekről lássa a kedvenc bandáját, ezért előre tolakodott az úgynevezett küzdőtérre, ahol legtöbbször a fiatalabb generáció leledzik. Ez annyira közel van a színpadhoz, hogy én is látom, hogy mindenki kívülről fújja a nótákat. Ez a hölgy is együtt üvöltött a tinédzser közönséggel, amikor is egy szám után elkiáltotta magát: Levi! Erre a környezetében lévő kislányok gyorsan megkérdezték tőle, hogy: Melyik a Levi!? …nem baj, az üzenet a fontos!
archívum
klubok fontos helyszínei voltak az akkori ifjúságnak, akik között akkor elég ellenzékinek mondható hangulat uralkodott. Ezért legtöbbje a KISZ-hez volt bekötve, hiszen nem lehetett nyilvános helyen csak úgy gyülekezni. Fontos tudni, hogy ahol az ifjúság valamilyen okból összejött, ott megjelentek a besúgóhálózat emberei is. Azért fontos ezt elmondanom, hogy megértsük a korszakot.
L.:
A közép-kádári időszak rendszerének fontos volt, hogy elérjen az ifjúsághoz. Tudni akarták, hogy miről beszélgetnek, milyen hangulat uralkodik közöttük. Nyilvánvalóan rendszerellenes volt még akkor is, ha sokan letagadták.
