Mi jut eszedbe? 14.: Letépni a rámerevedett maszkot...
2007. december 31., hétfő
Interjú Bárdos Deák Ágival, az egykori Kontroll Csoport és a mai Ági és Fiúk
énekesnőjével
Ágival a Gödör Klubban találkoztam a karácsonyi akusztikus fesztiválon,
ahol ő is fellépett. Már éjfél is elmúlt, mire a hátsó traktusban találtunk egy
csöndes helyet és kicsit beszélgetni tudtunk. Bevallom izgultam, mert Ági
mégiscsak egy nagy múltú művész, én pedig még csak csecsemő voltam, amikor ő
már - olykor harisnyakötőben - a színpadon állt, de kellemesen csalódtam: nyoma
sem volt köztünk semmiféle kulturális, vagy generációs szakadéknak, még csak
résnek sem. Ági ma is ugyanolyan fiatal és intenzív, mint mindig is volt.
Minek vallod magad? Zenésznek, szövegírónak, irodalmárnak, esetleg
művelődésszervezőnek?
BárdosDeákÁgi: Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert nekem semmilyen szakmám sincsen. Nem
tanultam zenélni, nem jártam egyetemre. Viszont 1980 óta - most már mondhatjuk
így - dolgozom zenészként. És itt nem a pénzről beszélek, hanem arról, hogy
énekesként aktívan foglalkozom vele. De 1999-ben elkezdtem szervezni a Tütü
Tangót, ahol irodalmi, közéleti, vagy filmes, de főleg irodalmi szereplőkkel
szerveztem beszélgetéseket. Később pedig már más zenekarok szervezésével is
foglalkoztam, klubot szerveztem. Hétvégeken zenés, koncertes programokat, szerdánként
pedig irodalmikat. Aztán átköltöztünk a Baross utcába, onnan a Trafófa, ahová a
Szabó Gyuri azért hívott minket a Tütüvel, mert látta, hogy ez egy érdekes
képződmény, ahol a kulturális események
valahogy egyben tudnak lenni a vendéglátással.
Az azóta eltelt nyolc évben
folyamatosan ezt csináltam különböző helyeken: eseményeket szervezek. De szerveztem demonstrációkat is, például
itt a Gödörben, ami nagyon fontos
dolog. Tehát azt mondhatnám, hogy ilyen kulturális, közéleti dolgozónak érzem
magam.
Hogyan emlékszel vissza azokra az időkre, amikor kultúrával kezdtél
foglalkozni? Mennyire kapott helyet ez a fajta zenei, irodalmi, művészi közeg a
művelődési házakban? Mennyiben változott meg a helyzet mára?
B.D.Á.:
Nagyon sokat változott,
basszus, az utánam következő generációk fel sem fogják igazán, hogy mennyit.
Akkor egy művelődési ház egy politikailag ellenőrzött, irányított és tervezett
programmal működő intézmény volt. Kitűztek maguknak valamilyen célt, ami a
szocialista embereszménynek megfelelt, és azt próbálták teljesíteni. Ez elméletben nem hülyeség, mert jó ügy
művelni a népet, meg nem hülyeség a Kossuth Klubban szabadegyetemeket
szervezni. Ez mind nagyon jó lett
volna, de igazából az a fajta szabadság, hogy emberek csak úgy, spontán összejöjjenek, mint, mondjuk itt, most a Gödörben,
vagy hogy egyes művészeti ágak
korlátlanul, tervszerűség nélkül
találkozhatnak egymással, olyan nem létezett. A Gödör ma ilyen. Lehetne rajta
mit javítani, mert nem tökéletes, de pontosan ilyen, egy agora. Ez ki is van
mondva a Gödör filozófiájában, hogy ez egy agora, és többé-kevésbé tud is úgy
működni azért, mert itt egy közösségi élet folyik.
Hova jártál szívesen a nyolcvanas, kilencvenes években? Volt-e olyan
hely, ami közel állt a szívedhez?
B.D.Á.:
Például Újpesten az Ady Művelődési Házba. Ott egy színházi
csoportot hoztunk létre a Kistamás Lacival, aki később a Kontroll Csoport egyik
alapítója lett. Aztán Óbudán a Mosolygó Művelődési Ház, ami a mostani művház
elődje volt, ott is egy amatőr színházban dolgoztunk. Ez a közeg teljesen
megváltoztatta az életemet. Tulajdonképpen régen a művelődési házakban
elbújhatott egy-egy nagyon tehetséges, jól alkotó művész és „nyugodtan"
dolgozhatott. Az amatőr színház valamiért működött, és a művelődési házak jó
alibi környezetnek bizonyultak a próbákhoz, előadásokhoz. Ez végül is jó
pontként könyvelhető el.
Melyik helyet érezted sajátodénak?
B.D.Á.:
Azért nem mondanám, hogy sajátoménak tudtam volna érezni
akármelyiket is, mert mindenhol érezni lehetett, hogy egy ilyen föntről
irányított intézményben vagy. Azon túl, hogy megtervezett volt, érezni
lehetett, hogy a portástól kezdve az igazgatóig hivatalnokok dolgoznak a
helyen. Hiába mondta mindenki magáról, hogy ő lelkes népművelő, valahogy mégsem
volt teljesen kóser az egész. És ezért nem tudtad magadénak érezni a művelődési
otthont.
De például a Mosolygóban Óbudán, ahol két évet töltöttem el,
sok és nagy barátságokra tettem szert. Nagyokat kocsmáztunk, beszélgettünk,
nagyon jó volt. Akkor ott volt még az Ikarus Művelődési Központ, ami a Kontroll
Csoport első nagy korszakának is otthont adott, mert ott próbáltunk,
Mátyásföldön, a gyárral szemben. Ezt a helyet is megkedveltem. És oda rengeteg
ember járt ki Kontroll koncertre, pedig nagyon messze volt, a piros 44-es busz végállomásán, az Örs vezér
térről. A művelődési ház igazgatója összehaverkodott Müller Péterrel és emiatt
megengedte nekünk, hogy koncerteket tartsunk, ami ugye - és ez már lerágott
csont - nem volt kockázatmentes. A bulikon ugyanis néha megjelentek a rendőrök.
De szerencsére már akkor is voltak emberek, mint ez a szervező, akiket meg
lehetett nyerni az ilyen ügyeknek. Tetszett nekik, ahogy gondolkodtunk, vagy
csak bírtak minket, embere válogatta.
Aztán volt még a Kassák Művelődési Ház, ahol szintén nagyon
sok időt töltöttünk, és ahol később Jeles András színháza működött.
Ezek szerint a kezdetekkor a színház, a színjátszás közelebb állt
hozzád, mint a zenekarosdi.
B.D.Á.:
Először igen. Én az elején színházas voltam. A színház
szerelmese. Játszottam is, de sokszor csak a próbákig jutottunk el. De ez is
nagyon jó volt, és nagyon intenzív. Próbáltuk feltornázni magunkat egy képzelt,
vágyott európai színvonalra. Akkor az amatőr színjátszásnak nagy hulláma volt
Kelet-Európában. Radikálisabb volt, sokkal nagyobb tömegeket fogott meg, mint a
zene. De ez valahogy lecsengett, és abban a pillanatban kirobbantak ezek a
zenekarok, mint a Kontroll, az URH. Valahogy a színházból mozdult át az egész
ebbe az underground zenei szcénába, de valamilyen szinten továbbra is benne
maradt a színházazás. Amit az emberek ellestek a színpadról, azt próbálták
átvinni a koncertekbe is. A szövegek, a lázadás, a színpad, hogy magukból
kikelve üvöltenek emberek a színpadon, ez mind a színházból jött át. Olyasmit
üvöltenek, amit nem nagyon szabadna, még suttogni sem. És ez odaszippantotta a
közönséget. Előtte az amatőr színjátszásnak volt a legradikálisabb és
legnyitottabb közönsége. És amikor a Kontroll, URH, Bizottság, Európa Kiadó,
vagy a Vágtázó Halott Kémek elindult, akkor hirtelen megtalálták ugyanazt a
közönséget.
Hogy érezted magad
ebben a közegben, mint nő?
B.D.Á.: Teljesen természetesen. Sose bántak „máshogy" velem, sosem
szorultam emiatt háttérbe. Sőt! A férfiak imádják a nőket, bár ez sok problémát
is okozott nekem, mert azonosítottak a saját vágyaikkal. Egy femme fatale-t
találtak ki maguknak, és nem azt látták, hogy valaki - én - éppen próbálja
letépi magáról a huszonöt év alatt rárakódott, rámerevedett maszkot, hanem csak
azt látták, hogy egy nő ott áll harisnyatartóban a színpadon. Ismerek valakit,
akinek - állítása szerint - te voltál az első nő éltében, akit meztelenül
látott.
B.D.Á.: Nagy kérdés, hogy mennyi igaz ezekből az anekdotákból. Nemrég
rábukkantunk egy dokumentumra, egy videofelvételre, amin az Anna Frank emlékest
látható 1981-ből. Én énekeltem Anna Frankot, és az egyik jelenetben levagdosták
rólam a ruhákat, ami a régi dolgoktól való megtisztulást akarta jelképezni.
Egyébként itt is „csak" félmeztelen voltam. Ez színház volt, sokféle élményt
kínáló világgal.
Van-e valami
hasonlóság a mai, és a régi, a rendszerváltás előtti kulturális közeg közt?
B.D.Á.:
Úgy érzem, hogy ma az emberek újra gondolkodnak a
közügyeken. Ez nagyon fontos, mert akkor alakul ki közösség, ha vannak közös
ügyek. Itt a Gödörben ezt például nagyon jól érezni: sokféle ember találkozik,
olyanok is, akiknek elvben nem is kéne ugyanazon a helyen lenniük. De számomra
az derült ki az elmúlt években, és főleg azért mert naponta beszélgetek azokkal
az emberekkel, akik ide járnak, hogy tökre megértjük egymást. Hogy itt nem
létezik az a probléma, ami a politikusoknál, hogy az emberek nem értik meg
egymást. Mert a sok különféle kultúrát befogadó különféle ember itt, a Gödörben
igenis megérti egymást. Nyitottak, nem csak a sokféle programra, de egymás
„másságai" felé is. És ezek az emberek, akik ide bejönnek és közösen
gondolkodnak a közügyeken, közösséggé válnak. Közösségé váltak akkor, amikor
három évvel ezelőtt meg kellett harcolni a Gödörért petíciókkal, vagy
demonstrációkkal. Vagy itt volt a Föld napja, ami szintén komoly rendezvény
volt. Itt volt a Magyar Kétfarkú Kutya Párt „agya", aki zseniális és radikális
médiaként kezeli az internetet. Olyan üzeneteket küld, amire az emberek
felkapják a fejüket.
Te is használod az
internetet, hiszen írsz blogot. Mennyire olvasnak téged a rajongóid?
B.D.Á.:
Olvasnak persze, de itt nem a rajongás a lényeg, hanem hogy
érdekli őket, amit gondolok. És ez nagy felelősség. Folyamatosan tudnod kell,
hogy nem magadban beszélsz, hanem bárki bármikor beleolvashat a fejedbe. Blogot
írni egyáltalán nem olyan, mint regényt, ott az ember szabadabban tud
szárnyalni. A blog nagyon fura műfaj, mert naplót írsz, amit az ember mindig is
magának írt, sőt, titokban tartotta, most meg ugye mindenki olvashatja, úgyhogy
ez szinte egy tudathasadásos állapot.
De visszatérve az előző témához: szerintem most a közösségi
tereknek megint nagy jelentősége lesz. Kellenek ezek a helyek, ahol az emberek
tök szabadon beszélgethetnek, de ha akarnak zenét is hallgathatnak, vagy
színházat nézhetnek. És a Gödör most egy ilyen hely. Persze kell olyan is, ahol
kiugrálhatják magukat, és ez mondjuk a diszkó, ami szintén fontos. Már az
ősembernél is ott volt az együtt táncolás élménye. De ezen túl fontos az a
hely, egy agora, ahol beszélgethetnek is. Egyébként a Gödör teljesen befogadó
közeg, aki nagyon aktív, vagy nagyon akar valamit ebben a városban, az itt
véghez tudja vinni. Itt megvalósíthatja, mert itt nyitottak a szervezők. Itt
megvalósul a társadalmi párbeszéd a kultúra szintjén.
Kik azok az - esetleg
karizmatikus - emberek, akik hatással voltak rád eddig?
B.D.Á.: Karizmatikus emberek rám sohasem hatottak, mert rögtön
lecsekkoltam, hogy ott valami nem stimmel. Nem csípem a karizmatikus embereket
élőben. Az más, amikor mesélnek valakiről, aki rettentő karizmatikus, az tud
szép történet lenni és elhiszem, de ez tényleg csak hit kérdése. Rám
sorsfordító hatással az első irodalomtanárom volt, akit Hankis Katalinnak
hívnak, meg a gimnáziumi irodalomtanárom, Bártfai Ödön. Ők tanítottak meg írni
és olvasni, a gimis irodalom tanárom képes volt rá, hogy élvezhetővé tegye,
többek közt Csehovot. Ők ketten tették élménnyé számomra az írást és az
olvasást. Aztán a szerelmeim voltak még nagy hatással rám, szerelmeim a
művészetben: Müller Péter, mint szerelem, Kistamás Laci, mint szerelem.
Sorsfordítóak voltak az életemben ezek a találkozások. Négy nagy szerelmet
mondhatok magaménak és mindegyik előrébb vitt egy kicsit az életemben. És
természetesen a gyermekem megszületése: ő aztán, ha szép lassan is, de teljesen
megváltoztatta az életemet.
Most szerelmes
vagy?
B.D.Á.:
Most sajnos nem. A szerelem az egy nagyon furcsa dolog. Már
egy dalszövegemben is megírtam, hogy semmi sem jön olyan hirtelen, mint egy
szerelem. Engem is teljesen váratlanul szokott megtalálni. Szerencsére főleg
akkor, amikor már nem is számítok rá.
archívum
Deák
