Nagy durranás 9.: Eperszezon után, nehéz idők előtt

2008. október 16., csütörtök

Október tizedikén este 9 óra után kezdte meg a Pál Utcai Fiúk zenekar huszonötödik születésnapját ünnepelni egy hosszú és tartalmas műsorral, mindössze negyed órás csúszással, két előzenekar koncertje után a legendás Petőfi Csarnok színpadán. A látvány felülmúlta a sok éve megszokottat, a hangzás is sokkal komolyabb odafigyelést kapott, és összességében azonnal szembeötlött, milyen sok törődést köszönhet ez a koncert a zenekarnak, és a szokatlanul nagy létszámú velük dolgozó stábnak.   Öt éve már, hogy a jubileumi PUF-on voltunk itt? Kérdezgetjük egymástól hitetlenkedve az előtérben, jóval a koncert kezdete előtt. Valóban mindenki furcsállja, olyan, mintha pár hónapja lett volna, emlékszem arra a tortára, arra az előzenekarra, azokra a vendégekre, arra az izgalomra. És a közönség nagy része ugyanígy „ősrajongó”, mind itt voltunk öt éve is, gondolom itt leszünk a harmincadikon is. Ez a tény végig érezhető, hiába, a fiatal lányok egyre elmaradnak, és helyettük már a régi évjáratos közönség van legelöl is. Már csak a legfiatalabbak cipelik a nyakukban gyerekeiket, az érett közönség fiai aznap este Junkies-ra mentek, és jóval szüleik után érnek majd haza. Ennek megfelelően nyugodt a látkép, sehol sem látni dülöngélő részegeket, nincsenek zűrös összetűzések, és félhomályba burkolózó csókolózó párok is alig. Kellemesen kulturáltnak mondanám, ha nem lenne rég elcsépelt a kifejezés. Pontban hét órakor, pár perccel a kapunyitás után kezd el a Szabad Európa Rádió, elegánsba öltözött kazincbarcikai srácok csapata. Nemsokára megjelenő albumukról játszanak új dalokat, de természetesen nem maradnak el a jól bevált számaik sem, az egyre gyűlő közönség láthatólag élvezi a műsort. Helyes kis banda, alapvetően mindenkinek szimpatikusak első ránézésre is, persze a PUF-osok nagyrésze már egyébként is ismerősként üdvözli őket. Gesztus értékű a zenekartól, hogy három számos demójukból több százat osztottak szét az első befutók között. (Avagy kitűnő reklámfogásnak is mondhatjuk?) Utánuk az Effeta következik, sajnos ez időt a szokásos koncertkezdet előtti programokkal töltöm (táskától, kabáttól megszabadulni, teli poharat beszerezni, ismerősöket üdvözölni és az elmaradhatatlan terepszemle). A bejárat melletti rockszervizes pult igen sok időre leköt. Jubileumi PUF pólók, új és régi CD-k, PUF-könyv, és természetesen jó társaság. A hosszan kígyózó sort elnézve biztosra veszem, hogy végre érdemes volt a pult mögött állóknak kintről hallgatni végig ezt a bulit (is). A negyedszázados banda egy új számmal, a Báránnyal lép színpadra, „Iszonyat feszültség”, indul a nóta, és a végére már mindenki énekel „mitől lesz mindenki így dicsőséges?”. Viszonylag lassú kezdés, előrevetíti a koncert további kimenetelét, de tényleg benne van ebben a tempóban az a vibrálás is, amit mindenki érez, és ami a Pál Utcai Fiúk sajátja, mind a lassú, mind a gyors dalokban egyformán. Hiába van, hogy állnak az emberek és sehol sem látni a régebben természetesnek tűnő pogózókat, egy percre sem válik unalmassá. Bár Lecsó néha kizavarná közönségét a büfébe, valószínűleg csak a tőle már megszokott kishitűségét okolhatjuk, ha nem veszi észre, mennyire odafigyelnek rájuk, mennyire nem akaródzik kimenni a teremből, mennyire nem fárasztó ez a majd’ három órás gigakoncert. Aztán egymást váltják a vendégek a színpadon, jönnek az elmaradhatatlan régi tagok (sajnos itt muszáj megemlítenem Turjánszki Gyuri, ex-basszusgitáros, és rengeteg remek dal szerzőjének hiányát, amit sokan sajnáltak, ám utólag megtudtam, nem a bandán múlt igazolatlan távolmaradása) és eddig sosem látottak is, de mindenki olyan, mintha mindig is ott szokott volna állni. Nagyon is a helyén. Minden fontos szám elhangzik. Nekem legalábbis nincs hiányérzetem, amikor sok-sok visszatapsolás után végül végleg véget ér a koncert. Igazi öröm a meghajlást nézni, a sorban álló zenekar betölti az egész Pecsa-színpadot! Bóóóldog-bóóóldog-bóóóldog születésnapot… – énekli háromezer ember, és a zenekar egy emberként meghatottan néz vissza ránk. De a buli ezzel nem ér véget. A Pál Utcai Fiúk mindig különbözött sztárallűrökkel rendelkező kollégáitól abban, amennyire komolyan ápolta kapcsolatát a közönségével. Bizonyíték erre akár honlapjuk kérdezőoldala is, ahol sosem volt még olyan kérdés, amit elsumákoltak volna megválaszolni, sosem láttam még olyan koncertet, mely előtt vagy után a zenekar elbújt volna öltözőjébe, rajongóiktól elzártan. Így hát a VIP-rész előtt egyre több ember várakozik, tudják, hogy úgyis bejutnak, és tényleg, amikor nem sokkal éjfél után átadásra kerül a tűzijátékos, huszonöt gyertyás torta, már csak azok vannak kívül, akik nem is akartak bejutni egy koccintásra. Kívánjatok!, Még huszonötöt!, Sok boldogságot! – és egyéb bekiabálások közepette fújják el a gyertyákat, aztán mindenki pezsgőzik és tortázik. Az eperszezon rég elmúlt, hazafelé már a hajnali ködös ligeten tekerek át, hideg nyirkos biciklimmel és úgy döntök, a Gödrös afterpartyt ezúttal kihagyom. Remélem jól sikerült! Másnap vonatra szállok és átrobogok az országon. Fülembe szól a Legelő, és a kivételesen nyárias időjárású, mégis elképesztően színes őszi tájat csodálva tökéletesen átadom magam az élménynek. Bevallom őszintén, nem sokat hallgattam eddig az albumot. Természetesen nem is az első eset, hiába volt ez a hivatalos lemezbemutató, már ismerősként örülhettünk minden dalnak az „új” albumról is a koncerten. Most mégis egészen újszerű. Egyrészt kialvatlanul, szinte a koncert utáni mámorból indulok útnak, másrészt most úgy hallgatom őket, hogy mindegyikről eszembe jut az előző esti verzió. Ja, itt volt vendég a két fúvós. Eközben jött fel Kardos-Horváth János (Kaukázus) a tortával, és eszembe jut a jelenet, ahogy kivágta magát, az elszámozott gyertyák miatt, megelőlegezve a zenekarnak még tíz évet. És így tovább. Csupa emlék lett a CD. A fontosabb eseményekről marad bennünk utána egy (vagy több) kép. Állókép, amin kimerevedik egy olyan pillanat, amit nem tudunk elfelejteni. A néhány évtizeddel ezelőtti nagy gazdasági világválságról (muszáj volt idecitálnom, mert minden cikkbe bele kell hogy kerüljön ezekben a nehéz időkben), melynél csak a most következő lesz még nagyobb, például az emberek fejében pontosan megmaradt a jelenet, hogy az amerikai brókerek az utcán égetik el részvényeiket, mindenki szeme láttára, mutatván: a gazdaság összeomlott. Ezt is túléltük persze, és ma már alig fontos valakinek, a kép mégis elevenen él az óta is. Három ilyen fotót készített az agyam ezen a koncerten, kettő közülük csoportkép. Az elsőn meghajol a zenekar a koncert legvégén, én elöl állok és látom a meghatottságot, amint összeölelkeznek, fáradtan, izzadtan és elégedetten. Körülöttem mindenki tapsol, a félbehajtott csapat mögött hatalmas PUF feliraton alszanak ki a fények, és lassan elindul a zenegép, a koncert véget ér. A másodikon szintén a zenekar van, kisebb létszámban, csak a jelenlegi felállás, és a tortán fújják el a gyertyákat. A PUF felirat itt is megvan, de körülöttem nem arctalan tömeg áll, hanem csupa régi ismerős, és most mi mosolygunk meghatva. A harmadikon viszont csak ketten vannak, koncert közbeni jelenet, Kardos-Horváth János (a Gólya című dal szerzője és a koncerten előadója is) átad egy kisebbecske születésnapi tortát Anikónak, aki boldogan és valóban meglepve veszi át, csinos ruhában. Kardos is zakóban, kedvesen félszegek, kezet fognak, puszilkodnak. Ezek maradnak meg nekem a rengeteg valóban elkészített fotó mellett, csak a fejemben, de sokkal maradandóbban, mint az igazi képek. Szeretem őket. Kócosfóka Linkelő: Pál Utcai Fiúk Petőfi Csarnok Szabad Európa Rádió Effeta Még képek... Kapcsolódó cikkek: Koncertkönyvkoncert Mi jut eszedbe? 8.: „Minden szerep másért jó” Nagy durranás 1.: A Nulladik alternatíva Nagy durranás 2.: Külvárosi hangerő Nagy durranás 3.: Gyermekzsivaj és játék Nagy durranás 4.: Mindenki utcája Nagy durranás 5.: Humor a félhomályban Nagy durranás 6.: Vígan Társultunk Erzsébetligeten! Nagy durranás 7.: Mátyás király Kispesten Nagy durranás 8: Hatalmas lábnyom