bplogo
 
 
Címlap Programszüret Gyerkőc Kultúrsztorik Vitriol Zöld ficak Mustra Pályázzatok! 2010. július 30., péntek - Judit
archívum

Kulcsszó:

Szerző:
Rovat:


-tól
 
-ig
 
Művházas programkereső egyszeri
ismétlődő
Ekhós szekér 2.: A kultúra létszükséglet, nem kiváltság
2009. május 4., hétfő
Rencz AntalRencz Antallal, a Nevesincs Színház igazgatójával beszélgettünk az otthontalan színházak helyzetéről a soroksári Táncsics Mihály Művelődési házban a Tündér Lala című előadás után, amelyről az alsó tagozatosok kivétel nélkül csillogó szemmel és felejthetetlen élményekkel távoztak. A magát a „gyermekek nemzeti színházának” nevező társulat közel 35 darabot játszik egyszerre fiatal közönsége legnagyobb örömére.  



Mesélne nekünk arról, hogyan alakult a színház?

Rencz Antal RenczAntal: A nyolcvanas években a békéscsabai Jókai Színház rendezője voltam, később dramaturgja az akkori Nemzeti Színháznak. A dramaturgi munka mellett volt időm mással is foglalkozni, és a régi színészeimmel elkezdtünk egy gyermekelőadást összehozni a régi Kazimír Színházban.
1992 nyarán Glatz Ferenc jóvoltából megalakult a Pro Renovada Cultura Hungarie Alapítvány, a főváros segítségével pedig a városligeti Globe Színházban kaptunk otthont. Elég romantikusan kezdődött a dolog, volt egy konflisunk, azzal jártunk körbe a ligetben és jelmezekben toboroztuk a közönséget. A rendszerváltás után amúgy is nehezedett az élet, mi pedig ingyen játszottunk a gyerekeknek, ezért hamarosan felfigyelt ránk a Nagycsaládosok Szövetsége és elkezdtek velünk együttműködni. Egész kis törzsközönségünk alakult ki. Volt olyan gyerek, akit még a szülei hoztak az előadásokra, később csatlakozott hozzánk, és már az ő gyermeke is nálunk játszik.
1996-ra a kezdeti öt darabot tizenhétre növeltük és megközelítőleg hetvenötezer gyereknéző látta előadásainkat. Elkezdtünk nyári táborokban is játszani, sajnos manapság már ezek az előadások is megritkultak.

Milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük, amikor 2000 januárjában leégett a Globe Színház?

Rencz Antal R.A.: Nagy érvágás volt ez nekünk, majdnem az összes díszlet és felszerelés bennégett, és azóta sem találtunk egy olyan művelődési házat, ami befogadna bennünket. Jelenleg a kispesti önkormányzat biztosított egy elég elhanyagolt irodaépületet számunkra, ahol a jelmezeket tárolhatjuk és próbálhatunk.
Pályázati támogatáshoz is csak úgy jutottunk, hogy Göncz Árpád ismert engem, mint írót, és amikor segítséget kértem tőle, kaptunk egy támogató levelet, amit a pályázat mellé csatoltam és így nyerhettünk pénzt.
Ez év januárjától ismét lecsökkentek a lekötött előadásaink. Nem tudom, mi lehet a konkrét oka, de azok az előadások, amiket most játszunk már nagyrészt az előző évben lettek leszervezve.

Milyenek a körülmények azokban a művelődési házakban, ahová eljutnak?

Rencz Antal R.A.: Igen vegyesek. Nézze meg például ezt a művelődési házat, ez például szépen fel van újítva, de a színpad annyira kicsi, hogy az előadás díszleteinek körülbelül csak a negyede fél el rajta.
Máshol nincs öltöző, én magam igazgató, rendező, technikus és sofőr vagyok egyszemélyben.
A színészeimnek semmilyen perspektívát nem tudok felmutatni. A nálam dolgozó fiatalok előbb-utóbb feladják a körülmények láttán, karrierlehetőségük egyáltalán nincsen.

Miből tartják akkor el magukat a színészei?

R.A.: Változó. Dolgozik nálunk gyerekszínész, aki még tanul és a szüleivel él, és olyan, aki már nyugdíjas. Van, aki szinkronizál mellette és más együttesben is játszik. Illetve magam is tanítok az előadások mellett.

Mekkora a kereslet Önökre a művelődési házak és az iskolák részéről?

R.A.: Óvodás kortól egészen középiskolás korig jelenleg harmincöt, különböző előadásunk van műsoron: verses színpadi játékok Petőfi, Ady, és József Attila műveiből. Néhányan nehezményezik, hogy „túl sok” magyar darab van a repertoárunkban, de ez így nem teljesen igaz, mert játsszuk a Két Lottit, a Don Quijote című előadást és még sok mást is.
Az azonban igaz, hogy csak nálunk látható darab 1956-ról, amit a forradalom negyvenéves évfordulójára mutattunk be. Ez nem tetszett mindenkinek, az oktatási minisztérium akkori zsűritagjai közül, de mi azóta is játsszuk, megélt már több mint száz előadást.
Az iskolákról pedig azt kell mondjam, hogy sajnos ott is sokkal kevesebb már az igény az előadásainkra. Ez azért is nagyon fájó, mert a gyerekek manapság egyre kevesebbet olvasnak, a magyar kultúra pedig a könyvek lapjain található meg. Nem értek egyet az oktatási rendszer átalakításával sem, például felháborítónak tartom, hogy el akarták törölni a történelem érettségit.

János Vitéz A János Vitéz, a Csongor és Tünde vagy a Toldi olyan kincs, amire úgy van szüksége a gyerekek lelkének, mint a vitaminra a növekedésükhöz. Ezt szinte mindenki tudja, a pszichológusok is, csak a kigondoló bizottság nem, aki osztja a pályázati pénzeket. Irtózatos bűne a mai iskolarendszernek, hogy az oktatás színvonala kétségbeejtően romlik. Lassan elérjük az amerikai kulturális „nívót”, ahol ráírják a zászlóra, hogy melyik a teteje, nehogy fordítva rakják ki a kertbe.
Örülni kellene, hogy van olyan társulat, amely össze tud hozni olyan előadásokat, mint a Ludas Matyi vagy a Petruska, mert nem mindegy, hogy a gyerek mit kap kiskorában. Az a szenny neveli, ami a tévéből folyik, vagy találkozik igazi értékekkel, amiket ezek a művek bemutatnak. A tisztességet, a becsületet, segítőkészséget, és a hazájuk szeretetét, valamint azt, hogy ne féljenek kiállni magukért. A Ludas Matyi nem brutalitásra nevel, hanem igazságérzetre. Arra neveli a gyerekeket, hogy álljanak ki magukért és tanuljanak, akár külföldön is, de ha megszerezték a tudást jöjjenek haza, mert ez az ő otthonuk. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokat szeretnénk közvetíteni a színpadról. A kultúra nem egy ékkő egy koronán, nem bross egy ruhán, amit magunkra tűzünk, a kultúra létszükséglet. Nem élhetünk nélküle értékesebb életet, nem szabad hagyni, hogy a gyerekek nélküle nőjenek fel. Én úgy mondanám, mi a gyerekek Nemzeti Színháza vagyunk.

Éppen ezért különösen fáj, hogy ennyire nem törődik velünk a politika. Sajnos manapság egy csomó evidenciát nem ismernek fel, azt hogy nekünk valamilyen szinten egy vákuumot kell pótolnunk, mert Magyarországon ma nincsen egyetlen gyerekszínház sem. A főváros az alternatív színházi társulatok lobbijának hatására jobbnak látta, ha nincs csak gyermekeknek szóló színház, hanem egy-egy színház játszik egy gyermekdarabot. De ez a színházaknak sem jó, mert akkor délelőttönként nem tudnak próbálni, és tulajdonképpen nyűg nekik az egész. Mindeközben ott a Nemzeti Színház milliárdos épülete, vagy a hatalmas támogatások, amit a Víg és a Madách színház kapott rekonstrukcióra.
Kis magnyugvást jelent, hogy a megyei pedagógiai intézetek látva azt, hogy darabjaink mekkora segítséget nyújtanak a tanároknak az oktatásban, rendszeresen keresnek minket és elküldik műsorfüzeteinket az iskoláknak.

Vannak távlati terveik?

Rencz Antal R.A.: Nagyon nehéz a helyzetünk, de nem akarom feladni, Most is készülünk új előadásokkal. Be fog kerülni a repertoárba Móra Ferenctől a Kincskereső kisködmön az író halálának 75. évfordulójára, Benedek Elek születésének százötvenedik évfordulójára pedig a Honszerző Árpád történelmi mesejátékot szeretnénk bemutatni. És természetesen továbbra is várjuk az olyan tehetségeket, bármilyen korosztályból, akik meg szeretnék tanulni a színész mesterséget. Képzésünk egyéni és közösségi foglalkozásokból áll, és a személyiségformálást helyezi főként a középpontba. Szeretnék tehetségtől és körülményektől függően lehetőséget biztosítani, hogy csatlakozhassanak a színház életének működésébe, és hogy továbbjuthassanak a Színművészeti Egyetemre is, ha erre igényük van.

kicsi szőke
fotók: kishell
Linkelő:
Nevesincs Színház


A cikk a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jött létre.NKA
Observer
Impresszum Médiaajánlat © Budapesti Művelődési Központ 2003-2009