Ekhós szekér 5.: Száguldó Orfeum – „Ahogy a nevünk is jelzi, országjárók vagyunk”
2009. december 7., hétfő
Az idők során, ahogy a színház
felépítette a kőépületeket, úgy egyre nagyobb kedvvel válik is meg ettől. Vagy
ez csak látszat? Az alkotói szabadság és a változatosság a vándorszíntársulatok
különleges lehetősége, hiszen nagyobb a függetlenségük a kőszínházakénál. De
valóban módjukban áll élni velük? Ivancsics
Ilona színművésznővel, a Száguldó
Orfeum színtársulat művészeti vezetőjével tekintettünk az állandóan mozgásban
lévő kulisszák mögé, hogy betekintést nyerjünk a vándorszínészet életébe.
Kényszer vagy hivatás a képzeletbeli „ekhós szekérrel” vándorolni?
IvancsicsIlona: Húsz évet töltöttem kőszínházakban, majd szabadúszóként próbáltam talpon maradni.
Aztán két éve párommal, Sebők Péterrel, létrehoztuk a Száguldó Orfeumot, ami jelzi, hogy országjárók vagyunk. Úgy éreztem, az életem irányítását nekem kell a kezembe venni, elég volt a kiszolgáltatott alkalmazotti viszonyból. Semmiképpen nem volt kényszer, ma is vidáman játszhatnék valamelyik kőszínházban, felelősség nélkül, de én többre vágytam.
Színház-felfogásukban mennyiben különböznek a kőszínházaktól?
I.I.: Alapvető dolog, hogy nincs állami támogatásunk, így nincs pazarlás sem. Ráadásul kísérletezgetni sem tudunk, mert elveszítjük a partnereinket. Minőségi előadásokat kell létrehoznunk megfizethető áron.
Hogyan alakult a Száguldó Orfeum?
I.I.: Két éve jött létre, párom, aki marketing szakember, a manager igazgató, jómagam a művészeti vezető vagyok. Ahogy a nevünk is jelzi, országjárók vagyunk, bárhova szívesen megyünk, ahol értik a magyar szót. A művészeinket előadásokra szerződtetjük. Nincs állandó társulat: közel 30 művésszel dolgozunk, jelenleg 15 előadásunk van.
Mi a Száguldó Orfeum hitvallása a színházművészetről?
I.I.: A színművészet a hivatásom, és arra törekszem, hogy a közönség – mert ők a legfontosabbak –, előadás után úgy menjen ki a nézőtérről, hogy kapott valami örömöt, vigasztalást, gondolatot, amit érdemes továbbgondolni.
A fanyalgók nem érdekelnek. Tudom, hogy egyszerűbb kőszínházban sok pénzzel létrehozni bármit, de a tehetséges emberek akár egy üres tenyérnyi színpadra is odavarázsolhatják a színház csodáját.
Milyen darabokat visznek színre általában, és most mivel készülnek?
I.I.: Széles a repertoár: vígjátékok, zenés előadások, irodalmi estek, gyermekelőadások szerepelnek. Nemrég mutattuk be Óbudán Neil Simon Női furcsa pár című darabját, de természetesen nemcsak vígjátékaink vannak. Itt van pl. Örkény Macskajátéka, irodalmi estjeink, nyáron pedig két bemutatót szeretnénk, de ez nagyban függ a pályázati eredményünktől, ezért még nem szívesen beszélek róla.
Hol mutatják be őket?
I.I.: A bemutatók általában Budapesten vannak. Állandó játszóhelyünk még nincs, de tárgyalunk róla. Legutóbb Az Óbudai Kulturális Központban kaptunk lehetőséget a bemutatónkra, (Női furcsa pár), de a József Attila Színház Kisszínpadán, az Aranytíz Kultúrházban, vagy az Acélmagnóliákat pl. az Ürömi Művelődési Házban mutattuk be.
Milyen célközönségnek?
I.I.: Mindenkinek, aki szereti a minőségi szórakozást, aki azért jön el este a művelődési házba, hogy valami örömet hazavigyen, vagy éppen magára ismerjen. Nyaranta pedig ott vagyunk a szabadtéri fesztiválokon.
Módosít a rendezésen, a díszlettervezésen, hogy egy darabnak több színhelyhez kell idomulnia?
I.I.: Természetesen, de ezt a közönség nem veszi észre. A díszletfalaink mobilak, ami azt jelenti, hogy kisebb helyre is felépíthető egy-egy elem elvételével. Olykor szűkebb a hely a játékra, de ezt a színészek megértéssel fogadják. Előadás előtt „lejárjuk” a helyszínt, hogy ne legyen meglepetés.
Igazítanak vagy változtatnak az előadásokon egy adott alkalom, közönség vagy helyszín miatt?
I.I.: Nem, a színdarabokon semmiképpen, az előadóesteken természetesen lehetséges.
Milyen előnyei vannak a „vándorszínészetnek”?
I.I.: Szabadság, ez nagyszerű dolog! Mivel nagyon szeretek országot járni, látni, így mindig új élményekkel gazdagodunk. Kifejezetten élvezem, hogy az egész országnak játszunk, persze, szerencsére, sok állandó partnerünk is van már, ahova visszajárunk.
Milyen élményeik fakadnak ebből az egyes előadások során? I.I.: Én maximalista vagyok, ami azt jelenti, hogy például előadás előtt a művelődési ház kollégáival előre leegyeztetek minden műszaki paramétert. Nem szeretem az olyan meglepetéseket, hogy ne férjen be a díszlet. Nyáron. persze, az időjárás közbeszólhat szabadtéren, de arra az esetre van mindig B-tervünk, hogy ne maradjon el az előadás. Na, és a szúnyogok sem elhanyagolhatók, de fel vagyunk már készülve különféle krémekkel riasztókkal.
Hogyan fogadják önöket a művelődési házak?
I.I.: A művelődési házak nagyon segítőkészek, kedvesek a munkatársak, sokszor mondják a művészeink, hogy sokkal kedvesebbek az emberek vidéken, mint Budapesten. Sok helyen az öltözőbe van készítve kávé, üdítő, sütemény mire megérkezünk. Ezek apró figyelmességek, de nagyon jól esik, mert érzed, hogy fontos vagy, figyelnek rád, várnak.
A színészeknek és munkatársaknak ez inkább kellemetlen vagy izgalmas?
I.I.: A színészet az én megítélésem szerint alázatot követel, és ez minden művészünkre igaz, akivel együtt dolgozom, hiszen így választom ki a szereplőinket. Jó hangulatban, de fegyelmezetten maximális munkát kérek, és akkor tudom, hogy a siker sem marad el, ami egy színész számára feledteti az esetleges technikai nehézségeket, színpadi hiányosságokat, hiszen, minden hely más, de ez az izgalmas a dologban.
Milyen visszajelzéseket kapnak a művelődési házaktól, közönségtől?
I.I.: Fontos számunkra a visszajelzés, és kérni is szoktuk, a honlapunkon megjelentetjük, így bárki elolvashatja a partnereink véleményét a velünk való együttműködésről.
A közönségtől is egyre több levelet kapok, hála az internetnek.
Változna a repertoár, ha helyhez kötöttek lennének?
I.I.: Nem tervezzük, hogy csak állandó helyen játsszunk, de fontos lenne egy állandó próbahely, bemutatóhely.
Jövőbeli terveik…
I.I.: Lakóhelyemen, Szentendrén szeretnék állandó játszóhelyet, nyaranta pedig szülőhelyemen, a Kaposvár melletti Nagybajomban színházi fesztivált. Boldog lennék, ha megvalósulna.
archívum
Ilona: Húsz évet töltöttem kőszínházakban, majd szabadúszóként próbáltam talpon maradni.
