Ekhós szekér 6.: „Mi a nézőknek játszunk, és nem a szakmának”
2009. december 10., csütörtök
Kétféle színház létezik ma
Magyarországon, a támogatottak köre, és azoké, akik az eladott előadásokból
tartják fenn magukat. Benkő Péterrel a 2000-ben alakult Turay Ida Színház
tagjával beszélgettünk arról Annavölgyi otthonában, hogy milyen is ma
vándorszínésznek lenni. Interjúalanyunktól megtudtuk, hogy ők a színészet ősibb
formáját űzik, és hogy egy ilyen társulat jobban összetart, mint egy
hagyományosabb csapat, amire szükség is van a fennmaradás érdekében.
Kérem, meséljen a Turay Ida Színházról!
BenkőPéter:
Messziről kell kezdenem, mert mint minden Magyarországon, a mi életünk is speciális helyzetben van, nem hasonlít sem a tőlünk keletebbre, sem a tőlünk nyugatabbra levőkhöz. Nyugaton a kereslet-kínálat törvényei határozzák meg a színházi élet működését, ott sokkal kegyetlenebb az élet szerintem. Nálunk pedig a színházakat az állami, és az önkormányzati szinten fenntartják, ez jó is, meg rossz is. Ez jó, mert sokaknak nincs a tönkremenésig gondja, de azért persze nem teljes támogatást kapnak.
Mi mondható el azokról a színházakról, akik nem kapnak támogatást?
B.P.:
A nem támogatottak köre szerelemből, ambícióból, vagy megélhetési lehetőségből áll össze. Sokan választottak egy olyan utat, hogy saját pénzükből, minimális költségből létrehoznak egy előadást, és azt megpróbálják eladni. Kialakult ez a másodlagos rendszer, ebben jött létre a Turay Ida Színház, ami próbált megtapadni a színházi életben, és mára már egész jól kinőtte magát. Országos feladatot lát el, Szombathelytől Nyíregyházáig, Komlóig, Kazincbarcikáig.
Ön hogy került a Turayhoz?
B.P.:
Sokan vannak a szakmában, akik szabadúszók, jómagam is. Én letettem a fenekem ehhez a Turay Színházhoz, mert olyan darabokat játszunk, ami nem gatyalobogtató, nem a nagyon olcsó szórakoztató része a színházi világnak. Ugyanakkor borzasztó nagy érzés az, hogy a tapsnál lenézek, és akkor olyan arcokat látok lenn a nézőtéren, akik ragyogó szemmel néznek vissza, nem az van, hogy „itt ültünk két és fél órát, és volt is valami, meg nem is”.
Melyik volt itt a legemlékezetesebb alakítása?
B.P.: Életem egyik legnagyobb élménye volt, amikor eljátszottuk a Kakukkfészket, amiben a Bujtor Pisti rendezett, Kazincbarcikán. Ez az előadás olyan kitörő siker volt, hogy kiabáltak a nézők a végén, ez szerintem az igazi színház. Ebben nevetni lehet, mert néha majd meghalnak az emberek, mert olyan szituációk vannak benne, de ugyanakkor tragikus is, és egyébként is a társadalomról szól, akár felfedezi ezt a néző, akár nem, de a génjeiben valahol érzi. Na, ez például a Turay Színháznak az egyik kiemelkedő produkciója volt, amit nem is tudom, hányszor játszottuk keresztbe kasul az országban. Mi a nézőknek játszunk és nem a szakmának.
Hogyan alakult a Turay Ida színház?
B.P.:
Az akkori igazgató, Darvasi Ilona színházi előadásokat közvetített vidékre. Ezek színvonala nem volt a megfelelő számára, ezért úgy döntött, hogy csinál egy saját előadást. Ez volt 2000-ben a Lili bárónő operett. Ez akkor olyan sikeres volt, hogy a vidéki kultúrházak követelték a folytatást. Az operettől a vígjátékon keresztül a drámáig, tragédiáig mindent előadunk, mert vidéken tudni kell mindent játszani. Kálmán Imrétől Csurka Istvánon át Molnár Ferencig, Örkény Istvánig minden szerzőtől van darabunk. Jelenleg is 28 olyan előadásunk van repertoáron, amit bármikor színre tudunk vinni. A díszleteink nagyok, szépek. A jelmezek szintén, amit magunk hozunk-viszünk az előadások helyszínére. Még a gyerekelőadások díszlete is igazi nagyszínházi díszlet, nem pedig holmi paraván. Az elmúlt 10 év alatt olyannyira felfejlődtünk, hogy van egy 500 nm-es díszlet, és egy 100 nm-es jelmezraktárunk. Irodát, alkalmazottakat, műszakot, közel 140 embert tart el ez a színház állami támogatás nélkül. Évente 200-300 előadást játszunk. Idáig 45 darabot mutattunk be, melyből 6 ősbemutató volt.
Meséljen pár szót a vidéki fellépésekről!
B.P.: A vidéki körülmények rendkívül változóak, például Baján van egy olyan pici színház, hogy alig lehet beférni, de Baja rendszeresen vesz előadást. Ha „nagyon nagy” álművészek vagyunk, akkor elkezdhetünk fintorogni, hogy a világítás nem jó, a hangosítás meg nem dolby. De a magas művészetről le kell lépni, nem lehet azt produkálni, mint a Nemzetiben, ahol csodálatos berendezések vannak. Mi kénytelenek vagyunk ehhez alkalmazkodni. Viszont így színészileg is egy rendkívüli rutint szerez a társaság, mert megpróbáljuk azt csinálni, amit az adott helyzetből ki lehet hozni. Nekem annyi a mázlim, hogy amikor én elkezdtem a pályát, akkor egy akkori művelődési háznak abszolút semmi fölszerelése nem volt, kellett vinni magaddal egy erősítőt, meg egy hangfalat. Ma már azért a művházak zömének van egy bizonyos szintű felszerelése, és akik jól csinálták a dolgukat, azoknak egész jó, nagyobb városokban, mint Salgótarjánban a József Attila Művelődési Központ, ott azért nagyon jók a feltételek.
Kikből áll a segítő személyzet?
B.P.:
Itt nincs az, hogy fodrász bügyörgeti a hajadat, nincs öltöztető, aki kikészíti a ruhádat, nincs ügyelő, súgó, kellékes, hanem van egy csodálatos hölgy, a Mikó Pisti felesége, Szabó Ancsika, aki kikészíti a kellékeket, összepakolja, játszik sokszor kisebb szerepeket is, és súg, ha kell. Tehát ilyen önmegoldó képességre tesz szert egy ilyen társulat. Semmiképpen nem kényelmes. Odafigyelést, lelkesedést kényszerít azokra, akik ezt csinálják.
Akkor miért választották ezt az életmódot?
B.P.: Mert mi szeretjük a színházat még akkor is, ha ez egy színészi vándorélet. Épp hogy meg lehet élni belőle, de feltölt lelkileg, mert igazi, jó színházat csinálunk. Ameddig a fizikumom és a szellemem segít, addig csinálom, vagy pedig egy teljes visszavonulást fúj az ember. Itt körülvesz engem még két ló, öt kutya, négy macska. Most boldog vagyok, még akkor is, ha nem vagyok gazdag. Az igazi vagyon tényleg az ember fejében van, a szellemi képességeiben.
Miben más a vándorszínész?
B.P.:
Egyrészt van a megélhetés, mert kétféle színész van, az egyik magamutogató, hogy mindig ő akar szerepelni, engem csodáljanak, engem ismerjenek meg a patikában, tehát ebben éli a színészi életét. A másik fajta pedig azt vallja, hogy a színészet egy egészen ősi dolog, ami nem pusztult el az emberiség története folyamán valamitől. Én nem is tudom mi ez igaziból. Valamiféle áramkör jön létre a néző és a színpadon valamit kifejezni vágyó színész között, ezt picit nevezhetjük kábítószernek is, mert ezalatt a két és félóra alatt valami más tudatállapotba került mind a színész, mind a néző. Milyen a budapesti művelődési házak és Turay kapcsolata?
B.P.:
Bár a budapesti nézők színházak tekintetében sokkal jobban el vannak kényeztetve, mégis sok helyre hívnak. Talán azért, mert sokan szeretik azt a fajta klasszikus színházat, amit mi csinálunk. 17-20 helyen lépünk fel rendszeresen. 2009 őszétől az Óbudai Művelődési Központ ad állandó helyet a próbáinknak, előadásainknak. Most is lesz december 12-én egy új bemutatónk.
A Turayban miben játszik?
B.P.:
Osztrigás Mici, a Csak semmi szexet, kérem, angolok vagyunk!, Imádok férjhez menni, Zsákbamacska, Kakukkfészek, Énekes madár, Az angyalok nem sírnak, Kölcsönkért kastély.
Miben más a Turay, mint egy hagyományos társulat?
B.P.:
Egész más a viszony az igazgatónkkal, mint amilyen egy fölénk kinevezett államilag támogatott színi direktorral lenne, itt a „mindenki egyért, egy mindenkiért” elv érvényesül. Itt nem jelent beteget az ember, mert akkor ugrik a gázsija a többieknek is. Nem késik az indulási buszról, mert ha a vidéki művházból elkésik az ember, akkor nem fogják hívni, komolytalannak veszik, azt mondják, hogy akkor máskor nem veszem meg az előadást.
Ilona nem úgy viselkedik, mint egy kinevezett színidirektor, hanem mint a szülőanyja az egésznek. Foglalkozik az emberek bajaival, kialakított egy olyan műszakot, hogy akik itt dolgoznak nála, kedvesek, jól csinálják a dolgokat, és összehozott egy olyan színészgárdát, ami nem nyavalyog, tudja, hogy mit köll csinálni. Mindenki végzi a feladatát, nincs nyavalygás, nincs sértődés.
Általában olyanok a színészek egy hagyományos társulatnál, hogy egy idő múlva azt mondják, jaj, én csak kis szerepet játszom, jaj, az én sorsom, az én karrierem! Ezzel itt nem foglalkoznak a színészek. Nem érdekes. Van sok darab: az általam nagyon kedvelt Kakukkfészekben az egyik ápolót játszottam, ami nem egy nagy szerep, de a következő darabban meg játszottam egy marha jót. Azért érdekes egy vándortársulat, mert picit azok a színészi rangok, hogy én fő színész vagyok, te meg egy epizodista, valahogy eltűnnek. Adottak a gázsik. Nincs olyan, hogy ennek mennyi, annak annyi. Inkább az dominál, hogy az ember hány előadásban van benne. Emberileg közel kerülnek egymáshoz, kohézió alakul ki. A nagy színházakban ez nincs.
archívum
Péter:
Messziről kell kezdenem, mert mint minden Magyarországon, a mi életünk is speciális helyzetben van, nem hasonlít sem a tőlünk keletebbre, sem a tőlünk nyugatabbra levőkhöz. Nyugaton a kereslet-kínálat törvényei határozzák meg a színházi élet működését, ott sokkal kegyetlenebb az élet szerintem. Nálunk pedig a színházakat az állami, és az önkormányzati szinten fenntartják, ez jó is, meg rossz is. Ez jó, mert sokaknak nincs a tönkremenésig gondja, de azért persze nem teljes támogatást kapnak. 
