A Tápszínház tizenhat éve működik egészen sajátos körülmények között. Magyarországon az elsők között léptek ki a hagyományos színházi keretek közül, hogy előre nem tervezhető helyeken bukkanjanak fel előadásaikkal. Hol botránydarabjaik miatt kerülnek a figyelem központjába, hol pedig, hogy a magyar kulturális élet krémjének együttműködését élvezhetik. A Trafó Kortárs Művészetek Házában évek óta rendszeresen játszó csapat egyik tagjával, Spilák Klárával próbáltuk újravenni, hogyan is működnek manapság az alternatív színházak.
Mennyi ideje ismered a Tápszínházat?
SpilákKlára:
Körülbelül hat éve tudom nyomon követni, először mint színházba járó
néző kezdtem el odafigyelni rájuk, aztán később bekapcsolódtam a
szervezés részébe, sajtóztam a csapatnak egy darabig, aztán színészként
is dolgoztam benne, voltam a menedzsere egy fél évig, és most megint
csak színészként vagyok jelen a társulat, vagyis a Tápszínház életében.
Azért javítottam ki magam, mert természetesen nem beszélhetünk
társulatról, egy nagyon nagy merítés az, amiből a Vajdai Vili dolgozik.
A Vili a fix pontja a tápszínháznak, aki az alapítása óta benne van.
Szabó Győzővel kezdték el ketten. Azért TÁP, mert Tilos az Á
Performance, tehát a Tilos az Á nevű szórakozóhelyen kezdték, most már
tizenhat éve. Azt gondolom ezzel a színházzal valami olyasmit talált ki
a Vili, ami tulajdonképpen iszonyatosan megelőzte a saját korát. Csak
az elmúlt években kezdtek felzárkózni ehhez csapatok. Az ötlet az, hogy
a kultúrát oda viszi, ahol a fiatalok vannak: a kocsmába. Azt hiszem,
ezt senki nem csinálta meg korábban, mert hiszen mindenki azt mondta,
hogy csinálok egy helyet, csinálok egy színházat, akár ha alternatívat
is, de legyen meg a helyem, és ti jöttök oda. A Vili meg azt mondta,
hogy oda megyek, ahol te vagy és akkor nézzél engem. Ennek iszonyatosan
nagy jelentősége van, mert ugyanakkor ez, hogy ő oda ment, ahol a
fiatalok vannak, ez rengeteg nézőt bevonzott később a Katonába például.
Olyanokat, akik korábban sosem jártak oda. Készítettünk annak idején
felméréseket ezzel kapcsolatban az előadások után és kiderült, hogy
soha életükben nem jártak színházba, mondjuk a Katonába sem, de a
Tápszínház kapcsán eljöttek, mert az olyan vicces, helyes valami és
kedvet kaptak arra, hogy megnézzék ugyanezeket a színészeket egy
kőszínházban.
Az efféle mozgószínháznak korábban nem is volt hagyománya Magyarországon?
S.K.:
Csináltak szobaszínházakat például a Halász Péterék, vagy
performanszokat itt-ott, de én azt gondolom, hogy ilyet, hogy klubokba,
kocsmákba, szórakozóhelyekre bevinni a színházat, ezt talán először a
Vili csinálta.
Vannak ennek a fajta színjátszásnak előnyei illetve hátrányai a hagyományoshoz képest?
S.K.:
A Vili nyilván ennek az előnyeit szereti igazán, hogy iszonyú
variábilis a dolog, tehát nagyon képlékeny, nagyon mobil, az egész
Tápszínház az improvizációra épít. Természetesen vannak kötött
előadásaink is, de a Vilinek ez mindig nagyon fontos volt, hogy egy
adott helyzethez igazodni, alkalmazkodni tudni kell. És tulajdonképpen
tényleg bárhol lehet játszani. Elmész a helyre, megnézed, és arra a
miliőre találsz ki valamit. Ez nagyon jó üzenet szerintem, hogy nem
bent ülök a toronyszobámban, a csontteremben és várom, hogy engem
felkeressenek, hanem tényleg mozgásképes az egész. Mióta én nyomon
követem a helyszíneket: Süss Fel Nap, Westbalkán, Gödör, Sirály, a
Trafó, bár az ezekből kicsit kilóg , lévén korábban is volt, és most
megint van, és tulajdonképpen az egy közművelődési intézmény.
Mindenesetre ezeken a helyeken mindig az volt, hogy ami a helyszínen
van, azt kell használni. Amilyen világítást ott találunk, az van, pont
annyi van, amilyen hangtechnika, olyan, és ez a színészeknek nagyon
hasznos. Kényszerítve vannak arra, hogy dolgozzanak. Hogy használják az
agyukat, és az improvizációs készségüket, amire egy kőszínházban nagyon
sokszor nincsen lehetőség. Azt borzasztó fegyelmezetten kell csinálni,
a próba szerint időre menni, csinálni amit a rendező mond (azon belül
persze vannak változatok, van aki többet hagy a színészre, van aki
semmit), de itt az van, hogy igenis ott állsz a színpadon, és kiderül
az, hogy mennyit érsz. Nincs, aki segít, senki sem húz ki a csávából,
arról van szó, hogy a személyiséged működik-e így, önmagában.
A hátrányai nyilván azok, hogy nincsen mögötte infrastruktúra. Nagyon
nehéz pénzekhez jutni, nem tudunk társulatot építeni. Volt egy
pillanat, amikor a Vili szeretett volna lekötni embereket, de erre
nincsen lehetősége, nem tudja azt mondani, hogy ennyit és ennyit fogsz
játszani, mert ugye mindig az van, hogy pont most itt lehet játszani,
holnap meg amott. Most már az az állandóság sincs meg, ami régebben
igen, hogy minden hétfőn játszottunk valahol, és mellé még bejöhet
ez-az. Most nincsen ilyen fix hely, ami éppen beesik, az van. Ez persze
nehézkessé teszi a működést, és erre nem lehet odahívni színészeket,
még ha most már nagyobb támogatást is kapunk, és talán meg lehetne
fizetni, de így mégsem mehet.
A lány, aki most a társulat menedzsere (Kulcsár Viki) rendkívül ügyesen
gazdálkodik, az összes létező pályázaton indul, előadásra, működésre,
amire csak lehet, és van még egy fő szponzorunk is, így tudjuk
nagyjából fenntartani magunkat.
Játszol klasszikus színházban?
S.K.:
Már régóta nem játszom kőszínházban. Amikor abbahagytam a színházasdit,
akkor utána tévéztem, majd sajtóztam (a Pécsi Színházi Találkozónak
most is én vagyok a sajtófőnöke) és amikor visszajutottam oda, hogy
színészkedjek, akkor engem már csak az alternatív érdekelt. Azt
gondolom, hogy a kőszínházban nagyon tisztességes és szép előadásokat
lehet csinálni, de az engem nem érdekel. Az érdekel, ahol történik
valami és kísérletezni ma már nem nagyon lehet kőszínházban. Azért nem,
mert olyan módon két oldalról nyirbálódik a pénz, hogy biztos
előadásokat kell csinálni. Nem lehet arra menni, hogy talán tízszer
elmegy egy darab. Minimum 25-30-szor le kell mennie egy előadásnak
ahhoz, hogy behozza az árát, és abban a pillanatban én ebben nem
feltétlenül szeretnék részt venni. Nézem, szeretem, de olyanban akarok
szerepelni, ami kísérletező, ami izgalmas, ami újszerű, és ez jelenleg
ebben az egyébként egyre erősödő alternatív szférában van. Ami azért is
történik, mert kiszorulnak a színészek a kőszínházakból. Egyszerűen túl
sok színész van, nem tudja befogadni őket a színház. Egyre több ilyen
összevissza társulat van, akik nagyon jól működnek, szerintem ez a
jövő. Ebben mindenkinek ki lehet próbálnia saját magának. Egy írónak,
egy rendezőnek vagy egy színésznek ugyanúgy.
És ezt kőszínházban nem lehet megcsinálni?
S.K.:
Neeem. Ott muszáj bulvárt készíteni. A klasszikus színházban nincsen
semmiféle rugalmasság vagy nyitottság. Aki valamit akar csinálni, az
nem tud ott létezni. Olyan módon beágyazódott az egész, hogy nem látok
rá esélyt, hogy ezen változtatni lehessen.
Vili rendszeresen irat új darabokat, fiatal írókkal és rendezőkkel
dolgozunk együtt. A Kurátorokban például rávett tizenegynéhány szerzőt,
hogy írja le az élményeit a kuratóriumok működésével kapcsolatosan. Ez
egy egészen fantasztikus produktum volt, tényleg a mai kortárs irodalom
krémje dolgozott velünk, és nagyon komoly alkotókat tudott megnyerni
mellé, rendezőként, előadóként is.
Hol, hogyan próbáltok, hol tartjátok a felszereléseteket?
S.K.:
Amióta megszűnt a Westbalkán, akikkel nagyon jó kapcsolatokat ápoltunk
évekig, a Tűzraktér a hely. Ott próbálunk, és ott van egy kicsi irodánk
is, illetve a díszleteink, jelmezeink.
Nagyon sok helyről volt szó korábban, majdnem az összesről, ahol, játszottunk, de végül itt ragadtunk meg.
Nem is szeretnétek ennél fixebb helyet?
S.K.:
Szerintem nem. A Vili talán szeretne eggyel komfortosabbat vagy
nagyobbat, de hogy nem vágyik azokba a keretekbe, amiket egy kőszínház
kínál, az egészen biztos. Szereti ezt a fajta kuszaságot,
bizonytalanságot. Ez a lételeme. (nevet)
Kik a nézőtiek, hányan lehetnek?
S.K.:
Mindig attól függ, hány nézőnk van, amekkora a hely. A Trafót például mindig megtöltik.
A kisebb helyeken is teltház van, meg a nagyobbakban is. Ha a Merlinben
vagy a Trafóban játszunk, akkor valószínűleg nem csak a
„törzsközönségünk” jön el, az már behív másokat is. Az Odüsszei a
Trafóban már nagyon sokszor ment és még mindig tele van minden egyes
alkalommal. Vagy a Kurátorok. Az is mindig teltház. Számokkal nehezen
körülírható, hogy egy évben mennyi ember látja a Tápszínházat.
Vidéken is meg szoktunk fordulni, többnyire fesztiválokon. Évek óta
megyünk a Voltra, a Vidor Fesztiválon egymás után többször nyert is a
Táp, de vidéken a művelődési házakban inkább a sztárokra kíváncsiak.
Úgy hívnak meg, hogy vigyünk egy varietét a Kamarás Ivánnal meg a
Csányi Sanyival. Ők nagyon szívesen eljönnek hozzánk ingyen játszani,
de hogy leutazzanak, ahhoz meg kéne őket fizetni, és arra meg nincsen
keret. Történt olyan, hogy meghívtak minket, de csak akkor, ha ott lesz
valamelyik híres vendégünk is. Sajnos ezt nem tudtam garantálni, így az
előadás meg is hiúsult.
archívum
A Tápszínház tizenhat éve működik egészen sajátos körülmények között. Magyarországon az elsők között léptek ki a hagyományos színházi keretek közül, hogy előre nem tervezhető helyeken bukkanjanak fel előadásaikkal. Hol botránydarabjaik miatt kerülnek a figyelem központjába, hol pedig, hogy a magyar kulturális élet krémjének együttműködését élvezhetik. A Trafó Kortárs Művészetek Házában évek óta rendszeresen játszó csapat egyik tagjával, Spilák Klárával próbáltuk újravenni, hogyan is működnek manapság az alternatív színházak.
Klára:
Körülbelül hat éve tudom nyomon követni, először mint színházba járó
néző kezdtem el odafigyelni rájuk, aztán később bekapcsolódtam a
szervezés részébe, sajtóztam a csapatnak egy darabig, aztán színészként
is dolgoztam benne, voltam a menedzsere egy fél évig, és most megint
csak színészként vagyok jelen a társulat, vagyis a Tápszínház életében.
Azért javítottam ki magam, mert természetesen nem beszélhetünk
társulatról, egy nagyon nagy merítés az, amiből a Vajdai Vili dolgozik.
S.
S.
