Ekhós szekér 8.: „Nekünk egyenesen kötelességünk továbbadni ezt az értéket…”
2009. december 18., péntek
Beszélgetés Hadzsikosztova Gabriellával, a Malko Teatro művészeti vezetőjével
Hadzsikosztova Gabi a Malko Teatro társulat művészeti vezetője, ezen
kívül játszik, rendez, dramaturgiai munkát végez, és ellátja a társulat
összes adminisztrációját. Hogy milyen elhivatottsággal egy teljes
életet a színháznak szentelni, azt Gabitól megtudhatjuk. Többedmagával
1996-ban alakította meg a Malko Teatro társulatot, hogy a
Magyarországon oly kicsi teret kapó bolgár kultúrát ízig-vérig
vándorlelkűen közvetítsék felénk, a közönség felé. Gabi körül remeg a
levegő, számára nem a színpadon kezdődik a színház. Az élet maga a
színház. Vagy épp fordítva: a színház maga az élet!
HadzsikosztovaGabi: A színházi társulatunkat Malko Teatronak hívják, és mivel kötődünk a bolgár kultúrához, ezért főleg a bolgár kultúra történeteit dolgozzuk fel a darabjainkban. Ez egy olyan szelete az európai kultúrának, aminek nem sok bemutatkozási lehetősége van ma Magyarországon. A rendszerváltás után a Bulgária és Magyarország közötti kommunikáció lehetősége majdhogynem teljesen megszűnt. Színházilag, vagy akár irodalom szempontjából, vagy a kultúra más irányait tekintve. Nagyon kevés például a bolgár fordítás. A Malko Teatroval próbáljuk ezt a kulturális űrt kitölteni. C. Nagy Istvánnal, a társulat másik alapítójával sokat dolgoztunk Bulgáriában, mindketten tanítottunk a Szófiai Színművészeti Főiskolán, rengeteg kapcsolatunk van a színházi világban is. Úgyhogy szerencsére megvannak az eszközök és a lehetőség arra, hogy változtassunk, hogy közelebb hozzuk a magyar és a bolgár kultúrát egymáshoz. Én magam bolgár származású vagyok, így érthető, hogy mindig is izgatott ez a sok minden, amit felfedeztem a kultúrámmal kapcsolatban. Ez egy specifikus terület itt Magyarországon, de szeretem, és örömmel foglalkozom ezzel.
Hol szoktatok fellépni?
H.G.: Mivel a bolgár kisebbség tagjai vagyunk, és erősen kötődünk is ehhez a kultúrához, a Bolgár Művelődési Ház egy olyan lehetőséget nyújtott számunkra, hogy mi ingyen és bérmentve próbálhatunk a házukban, cserébe viszont nagyon sokat segítünk az ő saját rendezvényeik lebonyolításában, így vagy úgy igyekszünk azok színvonalát emelni.
Más művelődési házakban is játszunk rendszeresen, többek között a XV. kerületi Csokonai Művelődési Központban, ahol úgymond a székhelyünk van. Sajnos ebben a kerületben sincs valami gazdag színházi és kulturális élet, de a Csokonai próbál javítani ezen a helyzeten Rákospalotán. Mivel ez a ház közrefog több intézményt, így szinte már minden hozzájuk kapcsolódó helyet megjártunk. Rengeteg gyerekműsorunk van, amelyek bábelőadások, de felnőtt előadásaink is vannak, amelyek legtöbbször kétnyelvűek. Bolgárul és magyarul is eljátsszuk az adott darabot, ami azért is különleges, mert a darabok tematikájukban is kapcsolódnak a bolgár kultúrához, így szinte adódik a többnyelvűség. Sőt, mivel én német neveltetésben részesültem, és anyanyelvi szinten beszélek németül is, ráadásul tizenhat éven keresztül voltam tagja a Magyarországi Német Színháznak, nagyon sok produkciónk németül is fut. Igyekszünk bővíteni a kört, mert szerencsére sok lehetőségünk van külföldi fellépésekre, ami remek alkalom arra, amit elkötelezettségünknek érzünk: hogy értéket adjunk át. Ehhez pedig feltétlen szükséges a nyelv. A színház nyelvhez kötött, hiszen mindig azon a nyelven kell megszólítanunk a közönséget, amelyik nyelven megért minket. Megérti a történetet, megérti a vicceket, a helyzeteket. Így közvetlenebb a kommunikáció, és az átmegy az üzenet.
Jelenleg melyik darabotok fut?
H.G.: Most a Határeset fut, ami egy érdekes eset. C. Nagy István írta számunkra a darabot. A történet a magyar-szerb határon játszódik. Egy bolgár nő érkezik a határhoz, és szeretné a halott apját átcsempészni, ez a fő konfliktus. Sajnos, aki egy adott országban él, de egy másik nemzetiséghez tartozik, az tudja, hogy ez egy nagyon fájdalmas pont. Ilyen esetben, amikor egy halott rokonunkat szeretnénk saját hazájában eltemetni, rengeteg bürokráciába és embertelenségbe ütközhetünk. A hivatalos út körülbelül egymillió forintba kerül, ami rengeteg pénz. Azoknak az idős embereknek, akik így – egy másik országban – élnek, általában az az utolsó kívánságuk, hogy otthon legyenek eltemetve, és ilyenkor kezdődik a hercehurca.
Ez egy komédia egyébként? Mert – bár szomorú ez a történet – mégis nagyon somolyogsz.
H.G.: Voltaképpen igen, ez egy abszurd darab, bár abszolút valós történeteken alapszik. Sajnos azok, akik így élnek, azok tudják, hogy ezek az esetek nap mint nap megtörténnek. Ezen egyrészt lehet nevetni, hiszen tényleg nevetséges helyzetek adódnak, másrészt a dolog abszurditása segít elgondolkodtatni, rávilágít arra, hogy mit jelent ma a bürokrácia hatalma, mennyire szoros gyűrűt fon körénk. Miközben Európában kezdenek eltűnni az országok közti határok, a bürokrácia mégis egyre erősebb kötöttségeket állít elénk, lassan megfullasztjuk magunkat.
Szerintem a művészetnek ez a lényege! Az, hogy harcoljon az ilyen butaságok ellen. Egyébként tényleg szórakoztató ez a darab, szereti a közönség. Rusz Milán játssza a határőrt, aki egyébként szerb származású, így ő szerbül beszél, míg én bolgárul, ez igen élethű, és humoros is egyben. De a darabot magyarul is szoktuk játszani. Három remek zenész emeli a darab színvonalát, Eredics Dávid, Wertetics Szlobodán és Janka László.
Egyébként ez nem egy zenés darab, hanem próza, de vannak zenei blokkok, mivel egy bregovicos, kusturicás világba helyeztük a történetet. Megjelenik a színen a három zenész, ők is próbálnak átmenni a határon, de beleütköznek a határőrbe. Itt van egy kis lehetősége a nézőnek, hogy zenét hallgasson, és kicsit fellélegezzen, lazuljon. Igyekszünk kihasználni, hogy mi magunk is nagyon sok népzenét gyűjtünk Bulgáriában, Szerbiában, így a zene fontos része a darabnak. Ugyanakkor a balkán is közel áll hozzánk, és ha már az amerikai filmekben használják a bolgár zenét, akkor nekünk egyenesen kötelességünk továbbadni ezt az értéket, és egyáltalán az egész bolgár kulturális kincset. A munkánk során rettentő érdekes dolgokra bukkanunk rá rendszeresen, érdekes rituálékat találunk, és mivel a színház eleve a rituálékból és rítusokból nőtte ki magát, így mind a mai napig fontosnak tartjuk ezek tovább adását nem csak a prózában, de az autentikus zenén keresztül is.
Ha már az értékek átadásánál tartunk: mennyiben jelent más közeget egy művelődési házas vendégfellépés, és egy kőszínházas előadás? Érzel-e különbséget mondjuk a közönség felöl, más-e a reakció, a közeg, vagy akár a színfalak mögött más-e a hangulat?
H.G.: Már a német színházas időszakomban is nagyon sok művelődési házban léptem fel, úgyhogy régóta gyűjtöm a tapasztalatokat. Úgy veszem észre, hogy az utóbbi pár évben kezd jobbá válni a művelődési házak helyzete. A legtöbb művelődési háznál látom azt az igyekezetet, hogy minél magasabb színvonalnak igyekeznek megfelelni. Fontosnak tartják, hogy legyen egy technikai felszereltség, majdnem mindenhol van már multimédiás projektor, DVD-lejátszó, reflektorok. Van ahol nagyon jó hang- és fénypult van, és nagyon jók a lehetőségek.
Nekünk egyébként könnyebb kimozdulni egy művelődési házba, mint egy kőszínházas társulatnak, ha esetleg úgy hozza számukra a sors. Mi már a darab megírásakor is figyelembe vesszük, hogy voltaképpen vándor társulat vagyunk és előfordulhat, hogy két egymást követő napon az ország egészen más pontján kell színpadra állnunk. Ez egyébként egyfajta cél is, hogy minél több helyre közvetíthessük az előbb említett értékeket. A darabjaink tulajdonképpen díszletmentesek, inkább csak jelzéseket használunk. A tiszta formák híve vagyok, és egyáltalán nem vagyok díszletcentrikus. Szerintem a színházban a legfontosabb dolog a színész és a színészi játék. Sajnos sokszor tapasztalom azt, hogy több milliós díszlet áll a kőszínház színpadán, de a színészi játék – ha nem is mínusz tíz pontos –, de a nullával egyenlő, és ezt nagyon nem szeretem. A Malko Teatro igyekszik megszólítani a nézőt, megríkatni, megnevettetni, érzelmileg megérinteni, ez az, amit nagyon fontosnak tartok. A szórakoztatóipar remekül megy a tévében, de szerintem a színháznak nem ez a missziója és nem ez a funkciója. Nem szeretek kommersz színházat csinálni. Én brechtiesen szeretem megnevettetni a nézőket, önkritikát gyakorolva, gondolkodásra késztetve, egy kicsit kifigurázva a mai embert és a mai társadalmat. Mi így szórakoztatunk.
A közönség is máshogy reagál egy úgymond vándorfellépésre?
H.G.: Nem, a közönséget tekintve egyáltalán nem azon múlik a hangulat vagy a visszajelzés milyensége, hogy egy művelődési házban, vagy kőszínházban nézi meg az adott darabot. Mindez csakis rajtunk, színészeken múlik! Ha megérinti az embert a darab, vagy jól érzi magát, akkor a hely lényegtelen. Nekünk szoros a kapcsolatunk a közönséggel, szeretünk ott maradni a nézőkkel előadás után, szeretünk beszélgetni, néha meghívjuk őket egy jó pohár bolgár borra. Szeretek így visszajelzéseket kapni és nem a sajtóból vagy a színházi kritikustól.
A közönséggel kapcsolatban pedig van egy elvünk, amit nagyon fontosnak tartunk, és szem előtt is tartunk, mégpedig, hogy ha lehet, ne keljen belépőt fizetniük. Szeretném megtartani ezt a szokásunkat, bár most a színházi törvény próbál minket beszorítani azzal, hogy kötelező jegybevételt generálni. De ha valaki – egy szponzor, vagy támogató – kifizeti az előadást, akkor kvázi megvette rá a jegyeket. Németországban és Franciaországban is azt láttam, hogy rengeteg ingyenes színházi előadás, fesztivál, kulturális esemény van, és ez már tíz éve is így volt. Érdeklődni kezdtem, hogy miért, és hogy működik ez náluk. Ugyanis korábban itthon volt egy beszélgetésünk a jegyárakkal kapcsolatban az egyik hazai minisztérium egyik dolgozója elejtett nekünk egy mondatot: „Nem gondolod, hogy egy sör árát nem tudja kifizetni a néző?”. De úgy tűnik, hogy ő pont a lényeget nem értette, hiszen itt nem csak erről van szó. Egy olyan réteget akarunk bevonni az előadásainkba az ingyenes belépővel, amelyik vagy nem teheti meg, hogy megvegye a jegyet – mert tényleg van ilyen ma Magyarországon –, vagy kíváncsi ugyan az előadásra, de nem tudja, hogy megéri-e vagy sem.
Szeretnénk elérni azt a réteget is, amelyik nem sznobizmusból jár színházba, ahol nem az a fontos, hogy minél drágább legyen a jegy. Én azt hiszem, hogy ebben az országban rengeteg olyan ember van, akinek igenis gond az ötszáz forint is a belépőre, nézzük meg a pedagógusok fizetését! Egy ilyen olcsó jeggyel is teljesen ki lennének zárva a mai magyar színházból. Franciaországban annak idején azt mondták színházas kollégáim, hogy azért van rengeteg ingyenes előadás és program, mert egy kultúr-nációt szeretnének felnevelni. Ez számomra is nagyon fontos. Azért szeretünk óvodákban játszani, mert a gyerekeket szoktatni kell a színházhoz. Meg kell mutatni nekik mi a szépség, mi az értelem. Ha a szépség, mint esztétikai kategória kimarad a korai éveikből, soha többé nem fogják tudni, hogy mi hiányzik nekik. Azt fogják gondolni, hogy a szépség a televíziós show-kban rejlik.
Visszatérve a fellépési helyszínekre: van esetleg kedvenc helyed? Említetted, hogy szinte állandó fellépők vagytok a Csokonai Művelődéi Házban.
H.G.: Igen, a Csokonait nagyon szeretjük, és a Bolgár Művelődési Házhoz kötődünk nagyon erősen. Ők rettentő nyitottak minden fajta kezdeményezésre, nagyon sok lehetőséget kaptunk tőlük, például kifejezetten nekünk újítottak fel egy színpadot, és berendeztek egy szuper csúcsmodelles színházi technikát. De sokat játszunk Budapesten kívül is, nemrég például Soroksáron, vagy Érden, kicsit lassabban, de a vidéki művelődési házak is fejlődnek.
Mennyiben mások a külföldi fellépések? Akár technikailag, vagy a fogadtatást tekintve.
H.G.: Külföldre leginkább fesztiválokra járunk, és eléggé élesen érzékelhető különbség van. Külföldön inkább az alternatív helyszínek a jellemzők, mint a kulturális központok épületei. Nemrég például egy hombárban játszottunk, ami az eredeti állapotában áll Szófia kellős közepén. Ez döbbenetes dolog, és nekem nagyon tetszett, ráadásul a produkcióhoz is nagyon illett. Nikolai Ivanovval léptünk fel, aki egy világhírű bolgár jazz-zenész és Tóth Viktorral, aki most az egyik vezető figura a magyar jazz-ben. Ő már tizenkét éve tagja a társulatunknak. Tizennyolc éves volt, amikor elkezdtünk vele dolgozni, azóta világhírű művész lett, most van a csúcson. Magyarország egyik – ha nem a legtehetségesebb fiatal jazz szaxofonosa. A mostani közös produkciónk címe Without frontiers, vagyis Határok nélkül, ami voltaképpen egy jazz improvizáció, amihez különböző legendákból, rítusokból merítünk. Ezzel is nagyon sok helyen léptünk már fel, és hívnak még ma is.
Érdekes, hogy amikor külföldre megyünk, valahogy az érdekesebb tereket keresem, mondjuk egy kriptát, egy templomot, valamit, ami ahhoz a produkcióhoz éppen valami többletet jelent. Az egyik fesztiválon, Plovdivban, volt egy nagyon érdekes helyszín, a Néprajzi Múzeumban léptünk fel az óvárosban.
Tehát még a színpadhoz sem ragaszkodtok feltétlenül?
H.G.: Nem, persze attól függ, hogy milyen a produkció. Az említett hombárban például nem volt lehetőség reflektorokat felállítani, mert ők így működnek, a közönség gyertyafény mellett nézte végig a darabot, és éppen ezzel nyert a produkció. Egy udvaron vagy egy szekéren is lehet színházat csinálni. A színház régen sokkal közvetlenebb és fantáziadúsabb dolog volt, mint ma. Vagyis Németországban vagy mondjuk Franciaországban még most is így van, csak valahogy itthon próbáljuk bezárni a színházat a négy fal közé. A ’80-as években hirtelen felszabadult a színház, elindultak az alternatív mozgalmak, de ma megint törvények és kőépületek közé zárjuk magunkat, ami nem, hogy nem használ a színháznak, de egyenesen árt neki. Ezen igyekszünk változtatni.
archívum
Gabi: A színházi társulatunkat Malko Teatronak hívják, és mivel kötődünk a bolgár kultúrához, ezért főleg a bolgár kultúra történeteit dolgozzuk fel a darabjainkban. Ez egy olyan szelete az európai kultúrának, aminek nem sok bemutatkozási lehetősége van ma Magyarországon. A rendszerváltás után a Bulgária és Magyarország közötti kommunikáció lehetősége majdhogynem teljesen megszűnt. Színházilag, vagy akár irodalom szempontjából, vagy a kultúra más irányait tekintve. Nagyon kevés például a bolgár fordítás. A Malko Teatroval próbáljuk ezt a kulturális űrt kitölteni. C. Nagy Istvánnal, a társulat másik alapítójával sokat dolgoztunk Bulgáriában, mindketten tanítottunk a Szófiai Színművészeti Főiskolán, rengeteg kapcsolatunk van a színházi világban is. Úgyhogy szerencsére megvannak az eszközök és a lehetőség arra, hogy változtassunk, hogy közelebb hozzuk a magyar és a bolgár kultúrát egymáshoz. Én magam bolgár származású vagyok, így érthető, hogy mindig is izgatott ez a sok minden, amit felfedeztem a kultúrámmal kapcsolatban. Ez egy specifikus terület itt Magyarországon, de szeretem, és örömmel foglalkozom ezzel.
