A Beállítások Színtársulat olyan amatőr színházi csapat, akik egy gimnazista színjátszó kört örökítettek tovább a felnőtt életüknek. Mint kiderült, erre ugyanúgy lehet időt szakítani, mint arra, hogy hétvégén elmenj bevásárolni. Klasszikus darabokat mutatnak be klasszikus értelmezésben, de rendhagyó módon és körülmények között, művelődési házak vándorszínészeiként. Két alapító taggal, Rudas Attilával és Kenéz Anikóval beszélgettünk munkájukról.
Mióta működtök ezen a néven, mi a társulat története?
RudasAttila: Valamikor régen, 2002-ben volt egy közgyűlés, ahol egyesületté lettünk. Ezt megelőzte, hogy 2000-től már dolgoztam az Anikóékkal, még a Veres Pálné Gimnáziumban. Volt egy diák színjátszó kör, engem a már végzett emberkék hívtak oda. Elkezdtünk csak úgy ismerkedni egymással.
KenézAnikó: Ez egy gimnazista színjátszó kör volt az iskolában, ahonnan mi már elballagtunk. Aki korábban tartotta a foglalkozásokat családi okokból abbahagyta a csoportot, mi meg ott álltunk, hogy a társulat megmaradt, de nem volt akkor már ugye se iskolánk, se rendezőnk. És akkor az első lépés az volt, hogy megkérdeztük az Attilát, aki akkor a József Attila Művelődési Központban dolgozott, ahol a Polifilm is működött, és ahol egy csapattársunk már megismerkedett vele. Ő mondta, hogy beszéljünk Attilával, mert ez a srác szokott olyasmit ingyen vállalni, hogy diákszínjátszó kört tart. Megkértük és elvállalta. Utána már valahogy vissza tudtunk menni a Veres Pálnéba is, szintén teljesen díjmentesen.
RudasAttila: Eleinte az történt, hogy elvoltunk-elvoltunk, majd kitaláltuk, hogy kellene ennek valamilyen nevet, szervezeti hátteret adni, így jött létre a Beállítások Színtársulat Egyesület, ami sajnos elég szerencsétlen módon folyamatos névváltoztatás alatt van, talán mert senki sem igazán elégedett a névvel, de tulajdonképpen ez most mindegy. Ez történt 2002-ben. Azóta egyesületi keretben működik a színház, nagyjából 16 fővel, amiből természetesen nincs mindenki színpadon.
Pénzeket honnan kaptok, ha egyáltalán...?
K.A.: Sokfelé szoktunk pályázni, de általában nem nyerünk. Egyszer nyertünk még az elején a Nemzeti Civil Alaptól, mint civil társaság, konkrétan a működésre kaptunk pénzt, de azután soha többet sehonnan semmit. Ez azt jelenti, hogy mindenki ingyen dolgozik benne, tehát mondjuk, hogy mindenki önkéntes. Ha az előadáshoz kell pénz (jelmezre, kellékre stb.), akkor azt, ahol éppen játszunk, az adott művelődési házban kért bevételből finanszírozzuk. Vagy a jegyek árának kapjuk meg egy részét, vagy valamilyen jelképes fix összeget adnak. Visszaforgatjuk a nyereséget, úgymond. Gázsit senki sem kap, de nagyjából ki tudjuk fizetni a költségeinket.
Milyen darabokat játszotok?
RudasAttila: Elég vegyes szerintem. A Nyílt tengeren és a Zárt tárgyalás volt az első kettő darab. Utána csináltuk a Tudós nőket, ezt már a Bem Rakparton, az első kerületi művházban mutattuk be. Ez volt az első ilyen jellegű előadási helyszín, ami aztán szokásunkká is vált. Nekem azt kell mondjam, szerencsém volt ezekkel az intézményekkel. Illetve az is lehet, hogy a hozzáállásom is sokat lendít ezen. Nem várok sokat egy művelődési háztól, de azt általában túl is teljesítik. (nevet)
Később került műsorra a Veszedelmes Viszonyok a Kassákban, majd jött a Körtánc. Ezt több helyen is előadtuk. A Kassák, zuglói művház eredetileg Helytörténeti Műhelyként működik, igen szerény alapterületű színpaddal és technikával, de szerencsénkre a mi előadásainkhoz ez pont elegendő. Itt szoktunk próbálni is, vagy a XII. kerületi művelődési házban.
Ingyen befogadnak titeket próbálni?
RudasAttila: Igen. Jó kapcsolatokat ápolok néhány művelődésszervezővel, lévén korábban én is dolgoztam „népművelőként”, úgyhogy elég sok mindenkit ismerek. Valaha telephely vezető voltam a Józsefvárosi Művelődési Központban, majd onnan mentem át az angyalföldibe, és mint később kiderült, ez egy nagyon alkalmas terep volt arra, hogy olyan kapcsolatokra tegyek szert, melyeket most hasznosíthatok a saját társulatunk befogadtatására.
Eszerint hobbiszínészekből áll a társulat.
K.A.: Igen. Pont mi ketten vagyunk azok a kivételek, akik megtapasztalhattuk azt is, hogy pénzt kapunk azért, hogy játszunk, de ez főleg más csapatoknál jellemző. A miénk tényleg a régi gimnáziumi barátokból áll, mi tízen alapítottuk meg az egyesületet, ami jelenleg 16 tagot számlál, de az aktívan játszó színészeket hat-nyolc főnek mondanám.
Lassan úgy veszem észre, hogy a kezdeti lelkesedés alábbhagy, aki még gimnazista korában színészkedni vágyott, immár más dolgok érdeklik, vagy az élete más irányba indult el. Én jelenleg vágó vagyok, tehát ezzel foglalkozom, ez a munkám, de közben más amatőr színházi társulatban is játszom, tehát a színészetet, mint olyat, komolyan veszem, bár más a szakmám. A csapatban mindenkinek van egyébként valamilyen hivatalos állása, tehát leginkább civilek vagyunk.
Hogyan alakul a nézőközönségetek?
RudasAttila: A Körtánc az, amire úgy emlékszem, hogy mindig meg tudjuk vele tölteni a nézőteret. Eleinte a Veszedelmes viszonyokra is sokan jöttek. Mindez attól is függ, hogy hány ember játszik egy darabban. Az ismerősök mindig eljönnek. Azt, hogy egy darab tényleg mennyire sikerült jól, inkább az mutatja, hogy később mennyien jönnek. Tehát hogy az ismerős is szól-e az ismerősének, hogy jöjjön és nézze meg. Mondhatjuk, hogy van egy bejáratott közönségünk, az első körös ismerősök, illetve pont a Kassáknál sikerült elérnünk, hogy a környékbeliek odaszoktak. A premierekre legalábbis eljönnek, mert mégiscsak megfizethetőbb, mint egy valódi színház, de élményben tulajdonképpen ugyanazt nyújtja, még ha amatőr társulatról van is szó.
K.A.: A közönségszervezés gyakorlatilag egyéni akció, mindenki elhívja a barátait. Nincsen honlapunk, nem küldünk ki hírleveleket, esetleg közösségi oldalakon hirdetjük meg az előadásainkat. Voltak ilyen irányú törekvéseink, de egyelőre nincsen rá időnk, energiánk, valamint úgy vettük észre, nagyobb igény sincsen erre, hiszen tényleg mindig értesül róla, aki szeretne. Tulajdonképpen mi olyan társulat vagyunk, ami akkor működik, amikor darab van, előadás van. Nem beszélhetünk arról, hogy napi szinten együtt mozgunk, vagy tréningeket tartunk. Tényleg a magunk örömére, mint valaha, diákként, csináljuk. Céljaink között elsősorban nem is az szerepel, hogy a mi művészetünket kiállítva mutassuk meg magunkat, hanem inkább a diákszínjátszás, amatőr színjátszás szellemiségét, hangulatát vigyük tovább. Felnőttkorban sem kell elfelejteni, hogy te valaha diákszínjátszottál. Számomra immár teljesen egyértelművé vált az a közhely, hogy tényleg arra van időd, amire szeretnéd.
Rengeteg értéket ad az, hogy egy ilyen közegben mozogsz. Megtanulsz egy művészeti nyelvet, másrészt egy közösséghez tartozol, megtanulsz érte kiállni, és benne kiállni magadért. Azért, mert elmúlnak a diákévek, ez nem szabadna, hogy elmúljon. Én azt gondolom, hogy mi nagyjából ezt képviseljük. Nem azért szeretem előadni a Körtáncot, mert a végén megtapsol a közönség, és érzem, hogy mennyire jó voltam, hanem azért szeretem, mert tudom, hogy ott van az a tíz ember, akiket olyankor szoktam látni, amikor próba vagy előadás van és ez nekem hatalmas élmény, hogy közösen csinálunk valamit. Természetesen a színvonalas előadások létrehozása is cél. És nem is arról beszélek, hogy a mi csapatunknak feltétlenül így együtt kell maradnia, hanem arról, hogy valahogy másoknak átadjuk ezt az élményt. Az egyesületet mindenképpen el akarjuk vinni abba az irányba, hogy propagáljuk, hogy színházat csinálni jó. És ezek a lehetőségek általában jönnek maguktól.
Hogyan szerveződnek a fellépések?
RudasAttila: Meghívások által. Nincsen igazi szervezőnk, aki csak ezzel foglalkozna. Ahova hívnak, vagy ahova már amúgy is bejáratosak vagyunk, ott játszunk. Pár éve például elhívtak minket Sátoraljaújhely mellett Széphalomra, illetve Kapolcsra is. A kapolcsi egyébként az egyik legsikeresebb fellépésünk volt, a csillárról is csüngtek az emberek. A társulaton belüli jellemző baki, hogy ezt a darabot történetesen nem a saját nevünkkel adtuk elő. (egymásra nevetnek)
Játszottunk még színjátszó fesztiválon a Ferencvárosi Művelődési Házban, ahol ezüst fokozatú előadássá is nyilvánították a Körtáncot, ami számunkra elég komoly elismerés volt, főleg mert aznap nem is adtak ki aranyat.
Ha választhatnátok a klasszikus színház vagy e között, amit csináltok...?
RudasAttila: Azt mondom, hogy lehetőség egyébként lenne egy klasszikus színházat működtetni. Ha lenne rá olyan ember, aki ezt kijárja, akkor menne. Én nem vagyok olyan. Leginkább helyet és lehetőséget biztosítanánk diákszínjátszóknak. Most már rendelkezünk annyi tapasztalattal, hogy ezt érdemes és lehetséges volna továbbadni egy következő generációnak.
Kócosfóka
A cikk a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jött létre.
archívum
Attila: Valamikor régen, 2002-ben volt egy közgyűlés, ahol egyesületté lettünk. Ezt megelőzte, hogy 2000-től már dolgoztam az Anikóékkal, még a Veres Pálné Gimnáziumban. Volt egy diák színjátszó kör, engem a már végzett emberkék hívtak oda. Elkezdtünk csak úgy ismerkedni egymással.
