A Fogi Színház főként gyerekeknek szóló előadásaiknak köszönhetően országszerte ismert és elismert társulat, bár újabban már felnőtteknek is készítenek hasonlóan színvonalas produkciókat. Fogarassy Andrást, a színház alapítóját kérdeztem a jelenlegi helyzetről, hogy milyen érzés állandó játszóhely nélkül boldogulni, és hogy hogyan működnek együtt a csapatnak otthont adó művelődési házakkal Budapesten és vidéken.
Mi a színház kezdetének története, milyen szerepet töltesz be benne?
FogarassyAndrás:
A gyerekszínházat pont tíz éve kezdtük. Én vagyok a mindenes
tulajdonképpen. A producer, a szervező, a színész…, egyet nem csinálok:
nem rendezek. Lehet, hogy egyszer-kétszer oda van írva a nevem, de az a
legritkább eset, hogy rendezek. Én magam a Színművészeti Főiskolán
végeztem 1989-ben. Nagyrészt szerelem ez, szeretünk játszani, és
mindannyian úgy voltunk vele, hogy ebbe a színházi struktúrába nem
férünk bele. Nem bizonyos színházigazgatóknak akarunk hajbókolni, hanem
magunk megcsinálni és élvezni a saját előadásainkat.
Rengeteget játszottam klasszikus színházakban is. Először a Budapesti
Kamaraszínházban voltam három évig, aztán a Pécsi Nemzeti Színházban, a
Szekszárdi Német Színházban voltam szerződésben, és úgy kerültem a
Honvéd Együtteshez, ahonnan később többen együtt jöttünk el, hogy
megalakítsuk ezt a társulatot. Ez úgy alakult, hogy a Honvéd
Együttesben voltunk mi páran színészek és játszottuk a Süsü, a sárkányt,
de a vezetőnk egyszer csak nem akart vele többször fellépni. Egyébként
sem volt az Együttesnek sem saját játszóhelye, és úgy gondolta, hogy
nem kell ez nekünk. Akkor én úgymond megvettem, vagyis hozzám kerültek
a jelmezek meg a díszletek és visszahívtam a színészeket. Azokon a
helyeken, ahol korábban előadtuk a darabot, visszavártak minket, és
ugyanoda később vittünk mást is. Nem volt nehéz a szervezés, és a tíz
év alatt közel harminc előadást készítettünk, játszottunk el.
Folyamatosan veszünk elő új darabokat is, tavasszal is lesz egy
premierünk.
Hol adjátok elő a darabokat?
F.A.: Mi mindig művelődési házakban játszunk. Most már ők hívnak minket.
Gyerekszínházi társulatok mindig voltak, kérdés, melyik csinál
színvonalas, szerethető produkciót. Mi annyiban különböztünk eleinte,
hogy nagyobb volumenünk volt attól, hogy állami társulatból váltunk ki.
Megpróbáltuk megtartani, hogy például minimum hat-hét szereplős darabok
legyenek, nagy díszlet, sok jelmez, gyönyörű zenék legyenek benne. Van
olyan előadásunk, ahol élő zenekar játssza a zenét. Ezekkel rengeteget
dolgoztunk éveken keresztül.
Sokáig a XI. kerületben volt a próbahelyünk, a képviselőtestülettel
állapodtunk meg, hogy az Albertfalvai Közösségi Házban lesz a
székhelyünk. Ez már múlt idő, mert mióta elköltöztünk Óbudára – úgy
értem mi magunk, én és a családom, meg még néhányan, azóta a
Békásmegyeri Közösségi Ház lett a központ. A díszleteink viszont még
mindig a Honvéd egyik raktárában vannak, de immár két éve a harmadik
kerületben próbálunk. Az önkormányzat itt is ugyanúgy segít minket, és
nem fizetünk érte, cserébe esetleg előadásokat tartunk, lejátsszuk,
úgymond…
Hivatalosan egy egyesületként működünk, Fogiszínház Egyesület, ami még
mindig a XI. kerületben van bejegyezve, de most egy saját kft-n
keresztül szerződünk, ez vállalja a felelősséget a jogdíjakért is.
Csukás Istvánnal, Bálint Ágnes lányaival, Fekete István unokaöccsével
közvetlen tárgyalásban vagyok, tehát beszélünk a szerzőkkel (vagy
jogutódjaikkal), és fizetjük a jogdíjakat a megegyezés alapján. Az
állandó színházakban ez is máshogy megy, mert az eladott jegyek alapján
adnak valamilyen százalékot, de mi inkább fix összegben szoktunk
megállapodni, amit félévente, negyedévente teljesítünk.
Hányan vannak a csapatban?
F.A.:
Nincsen állandó társaság, produkciónként más, de nagyjából 14-15 ember,
aki állandóan, felváltva jön-megy nálunk. Kinek mi való. Volt olyan
idősebb színésznő, akinek öt éve nem volt új szerepe. Ő volt Irma néni
a Frakk, a macskák rémében, és aztán mindig kérdezett, hogy miért nem
adok neki új szerepet. De egyszerűen nem volt mit rá osztani, nem volt
ilyen idősödő asszony szerep. Most végre lett egy új neki is.
Nálunk mondhatjuk, hogy mindenki profi, mindenki a színjátszással
foglalkozik, és mindenki színiiskolába járt. A szereplők jó része már
végzett, például a Budapesti Művelődési Központban is volt egy ilyen
iskola, ahol közülünk is végeztek páran. Akik ebből akartak élni,
illetve ez a hivatásuk, azok jöttek hozzánk. A legtöbben játszanak más
társulatokban is, mivel ez nem egy állandó munkahely, amikor sok
előadás van, akkor sokat játszunk. Éppen emiatt kettős-hármas
szereposztás van, tehát több színész van egy szerepre, mivel nem
kötelező játszani, senki sincs állandóra szerződtetve, csak örül,
hogyha jöhet. Tehát ha valami más dolga van, vagy már elígérkezett
valahova, akkor megpróbáljuk így megoldani, egy másik szereposztással.
A felnőtt darabok ötlete honnan jött?
F.A.:
Először a Süsü kapcsán mentünk el Csukás Istvánhoz, engedélyt kérni az
előadásra, majd később megkérdeztük, nem ajánlana-e nekünk valamilyen
darabot. Gyerekdarabot, természetesen. Először volt a Kutyánszky Kázmér
(azt már nem is játsszuk), aztán bemutattuk a Frakkot, ami nagyon jól
sikerült, a Vukkot, a Micimackót, és így jöttek sorban az előadások.
Közben felvetődött, illetve volt olyan hely is, ahol külön kérték, így
kialakult, hogy ugyanígy szervezve, de teljesen más emberekkel,
elővehetünk felnőtt előadásokat is.
Ugyanúgy működik ez is, sosem játszunk állandó helyszínen. Az, hogy
valaki állandó színházként kezd el működni, az teljesen más
infrastruktúrát jelent. Ahhoz ugye kell a fűtéstől a világításon át
tulajdonképpen minden. Rengeteg gondját kell felvállalni a dolognak,
így meg csak a produkcióra koncentrálunk, egyedül a raktár a kérdés,
hogy hol tároljuk a díszleteket. Én a művelődési házakkal tartom a
kapcsolatot, gyakorlatilag az ország összes ilyen intézményével,
vidéken is nagyon sokat játszunk, évente átlagosan kétszáz előadást
tartunk, tehát több mint minden másnap fellépünk. A prospektusainkat
minden évben kiküldjük tavasz tájékán, hogy a következő évben miket
fogunk játszani, és a művelődésszervezők válogatnak belőle. Próbálok én
is egy kicsit hatni rájuk, hogy az új darabokat preferálják, ne a
régieket, és ezekután alakítom ki a műsortervet, hogy mikor hová
megyünk. Félévente, tehát augusztusban és december-januárban van
egy-egy ilyen nagy szervezési időszak, amikor csak csörög a telefon, és
egyfolytában a művházakkal beszélek.
Milyenek a visszajelzéseitek?
F.A.:
A gyerekektől egyértelmű tetszésnyilvánításokat kapunk, de a
művelődésszervezők is elégedettek lehetnek, mert mindig visszahívnak,
és kérdezik, hogy milyen darabok vannak még, tehát elég pozitívnak
mondható a megítélésünk.
Miért választottátok ezt az utat a jól bejáratott kőszínházak helyett?
F.A.:
Amikor ezt elkezdtük, nem volt hol játszani. A színészek mindig produkcióra várnak.
Ha elmész nyugatra, Angliába, vagy Amerikába, ott azt látod, hogy az,
aki színésznek vallja magát, az általában pincér, és ha van produkció,
akkor elmegy és játszik egy évet és jól keres, és csinálja azt, amit
szeret. A többi időszakban pedig olyan munkát végez, ami nem köti le
nagyon az életét, amihez nincs elkötelezve.
Mi is úgy voltunk vele, hogy nem akartunk lekötődni valamilyen
színházhoz. Ha valaki leszerződik mondjuk a Nemzeti Színházhoz, és
tegyük fel, nem főszerepre van predesztinálva, ami ugye gyakori, mert
főszereplőből 1-2 van egy darabban, akkor azt ott meg kell csinálnia,
és közben nem nagyon tudja, hogy mi lesz a jövője. Amikor például a
Jordán Tamás elment a Nemzetiből, és jött helyette az Alföldi Robi, ott
a fél társaság lapátra lett téve, mert ő teljesen másképp gondolta a
dolgokat. Ezt a fajta függőséget, igazgatóktól, személyektől való
függőséget akartuk elkerülni, ezért kezdtük el a saját színházunkat
csinálni, amit igyekszünk a lehető legjobban tenni, és próbálunk
nagyszerű rendezőket, szerzőket megtalálni.
Egy nagy szenvedés tulajdonképpen az élet, az új produkciókra fel kell
készülni, pénz alig van, a színházjegyek nem emelkednek, és mi minden
helyen át kell, hogy szabjuk az előadást az adott színpadra, de
szerencsére ez már rutin, és könnyen, gyorsan megy. Sok kicsi sokra
megy alapon próbálunk dolgozni, és szerencsére tényleg profikkal
működhetek együtt, ami mindig nagy öröm.
archívum
András:
A gyerekszínházat pont tíz éve kezdtük. Én vagyok a mindenes
tulajdonképpen. A producer, a szervező, a színész…, egyet nem csinálok:
nem rendezek. Lehet, hogy egyszer-kétszer oda van írva a nevem, de az a
legritkább eset, hogy rendezek. Én magam a Színművészeti Főiskolán
végeztem 1989-ben. Nagyrészt szerelem ez, szeretünk játszani, és
mindannyian úgy voltunk vele, hogy ebbe a színházi struktúrába nem
férünk bele. Nem bizonyos színházigazgatóknak akarunk hajbókolni, hanem
magunk megcsinálni és élvezni a saját előadásainkat.
