|
 Beszélgetés Eifert János fotóművésszel
A Budapesti Művelődési Központ TeÉrted Akadémia (2009-2011.) című, komplex ifjúsági programsorozatának égisze alatt indult tehetségfejlesztő kurzusok egyike, a Nézni-látni fotósiskola különösen látványos eredményeket hozott: a projektzáró kiállításon a látogatók alig hitték el, hogy a minitárlat fotográfiáin nem profi fényképészek, hanem 12-16 éves kamaszok ejtették csapdába az időt – alkalmasint a legolcsóbb digitális fényképezőgépekkel, vagy éppen mobiltelefonokkal. Tanáruk Eifert János volt.
Hogyan indult el a fotóművészeti pályán?
Véletlenül: a hatvanas évek közepén az öcsémtől kaptam ajándékba egy Zorkij márkájú fényképezőgépet. Nem akartam felkészületlenül belevágni a használatába, ezért megvettem az összes elérhető fotós tankönyvet, és kiműveltem magam belőlük. A sok olvasásnak meg is lett az eredménye: már az első tekercsem tökéletesen exponált felvételeket adott. A technikai felkészültségnek ma már nincs akkora súlya: a biztonságos fényviszonyok határai is kitágultak egy fotós számára, hiszen egy bányában, az esti utcán vagy egy koncerten is könnyedén lehet éles képeket készíteni. Jómagam előszeretettel fotózom az élet szó szerint árnyékos oldalát. Ez megfelelő társadalmi-szociális érzékenységgel párosulva hűen tudja tolmácsolni a kívül rekedtek világát.
Hogyan kezdett el tanítással is foglalkozni?
 A hatvanas évek végén, amikor elkezdtem komolyabban foglalkozni a fényképezéssel, a Honvéd együttes táncosa voltam. Rengeteg helyen megfordultunk az csapattal, ami bőséges tárházát adta a fotótémáknak. Már rögtön az elején számos pályázati sikert értem el a fotóimmal: többek között a Fotóművészet című lap negyedéves pályázatán több alkalommal kaptam nívódíjat és évdíjat. A sikereim kapcsán kaptam meghívásokat fotószakkörökbe, fotókörökbe, hogy osszam meg velük a tapasztalataimat és mutassam be a nyertes munkákat. Így tanultam meg a képről beszélni – és azokról a szubjektív, megfoghatatlan tényezőkről is, amiket oly nehéz szavakkal körülírni. Egyre több barátom, „tanítványom” igényelte, hogy külön vele vagy egy kisebb fotós közösséggel foglalkozzam, így egyenes út vezetett egyfajta pedagógiai tevékenységhez. Szerencsésnek mondhatom magam, mert jó adottságokkal rendelkezem hozzá. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már ezzel járom az országot: előadásokat tartok, kurzusokat vezetek. Később meghívásokat kaptam külföldi intézményekbe is német, francia, olasz nyelvterületekről.
A felnőttoktatástól vezetett az utam az évek során oda, hogy a fiatalabb generációkat is oktassam: az utóbbi években tanítottam fotográfiára többek között a Győri Tánc- és Képzőművészeti Szakközépiskola kilencedikeseit, a Szókratész Két Tanítási Nyelvű Szakközépiskola újságíró szakos hallgatóit, a Bécsi Grafikai Főiskola hallgatóit. Így lettem tanulatlanul is tanító: a szerencsés alkati tulajdonságaim mellett segítségemre volt, hogy táncművész múlttal nem okozott soha gondot sok ember előtt megjelenni, szerepelni.
Egészen más műfaj felnőtteket tanítani, mint fiatalokat vagy tiniket, és gondolom ez a fotográfiában is érvényesül.
 Ahogy a pedagógia tudománya is más-más szemmel tekint a különböző korosztályokra, természetes, hogy a tananyagot is különböző módszerekkel és hangnemben kell átadni. Az én tapasztalatom szerint nem szabad gügyögni a gyerekekkel, de a kamaszokkal, fiatalokkal sem. A TeÉrted Akadémia Nézni-látni fotóiskolájában 12-16 éves tanulóknak adhattam át a tapasztalataimat. Azt látom, hogy ez a generáció hihetetlenül érzékeny a vizuális világra, értő szemmel nézik a képeket, van véleményük a kortárs fotográfiáról.
Elvégre ők a „vizuális generáció” tagjai.
Pontosan. A televízió, a mozi egyre fejlettebb képi világgal bír, széles körben elérhetőek a képalkotásra lehetőséget adó eszközök, és már egy apró mobiltelefon is képes egy vizuális világ komponálására. A technika elérhetőbbé, kezelhetőbbé vált, és ez jó: ma örömmel látom, hogy még nemzetközi versenyeken is rendre felbukkannak az ismeretlenség homályából fiatal tehetségek: ez a művészet egyre többek számára nyitott. Ennélfogva abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy nem kellett az alapoktól építkeznem a tanítványaimmal, mert eleve adott volt számukra egyfajta fogalmi keret. A technikai részleteket is könnyebb volt átadni, mert ezen a téren is rendelkeztek egy alaptudással.
 Ugyanezeket az alapokat a mi korosztályunk (az 50 fölöttiek) már igencsak nehézkesen pótolja. Gondolj bele, hogy az én generációmnak az ő korukban még vagy ismeretlen fogalom volt a televízió, vagy forradalmi újdonságként találkoztunk vele!
A TeÉrted Akadémián belül szervezett fotósiskola nem véletlenül kapta a Nézni-látni címet: a nézés szerve ugyanis a szem, de a látásé már az agy! A végső kép egy értelmezés. A „látást” a nézetek együtthatása adja – a képalkotó a saját érzelmi-tapasztalati többletét adja a képhez. Gyakran egy kép segítségével már nincs is szükség parttalan fecsegésre: ha Leonardo Mona Lisáját erősen pixelesítve felvillantjuk valakinek, már tudja, hogy az konkrétan a Mona Lisa. A „képírás” is így működik: jelek, szimbólumok, metaforák vezetnek a jelentésig, így nem kell mindent megmutatni, kimondani.
Táncművész múlttal rendelkezik, és a mozgás, tánc szeretete, megörökítése az egész pályáján átível. Hogyan tudja a mozgás iránti vonzalmat átadni egy alapjaiban mozgásszegény generációnak?
Sajnos az tény, hogy a mai gyerekek keveset mozognak. Szinte reggeltől estig begyömöszölték őket az iskolapadokba, aztán suli után is valami ülős foglalkozást választanak, például számítógépeznek. Nincs is igazán terük mozogni. Viszont ez nem jelenti azt, hogy ne vágynának a mozgásra, valójában óriási a mozgásigényük! Az órák során ezt remekül ki is tudtam használni: a legtöbb foglalkozást terepen tartottam, és ők nagy örömmel jöttek velem. A kedvenc helyünk a BMK mögötti Bikás-domb volt. A zöldterületek mellett sportpálya is található, ami remek lehetőség arra, hogy mozgó embereket, a jövés-menést, magát az életet fotózzuk.
Milyen felszereléssel érkeztek a kamaszok?
 Általában a legolcsóbb automata digitális fényképezőgéppel, amely azért már számos dologra képes, illetve sokan a mobiltelefon kamera funkcióját használták ki. Volt egy-két komolyabb gép is, amit valamelyik szülőtől kapott kölcsön a gyerek. És volt pár olyan, olcsóbb felszereléssel érkező, nagyon tehetséges diákom, akik már akkor is rendelkeztek eredményekkel, és egészen kicsikét kellett csak a szülők lelkére beszélnem, hogy egy haladóbb fényképezőgéppel honorálják a sikereiket, akár karácsonyi ajándék formájában is. Ez végül valóban megtörtént.
Volt folytatása ezeknek a foglalkozásoknak a kurzus végével?
Volt, sőt van. Egy szűkebb körrel azóta is összejárunk, fotósétákat teszünk, beszélgetünk. Figyelemmel kísérem a tanítványaimat, amit nagyban megkönnyít, hogy az egyik közösségi oldalon naprakészen cserélünk információkat. Itt szoktunk véleményt mondani a feltöltött fotókról is. A közösségi élet új felületei remek motiváló tényezőként is működnek: például a facebookon sok lájkot begyűjtő fotók készítői a pozitív visszajelzések miatt egyre több és jobb fotó készítéséhez kapnak kedvet.
Hogy érzi, talált tehetséget a TeÉrted Akadémia tanítványai között, akikből akár lehet is valaki, vagy ez a kurzus inkább érzékenyítésre volt jó?
 Vannak felfedezettjeim, hogyne: két fiatal lány, 14 és 16 évesek. Az ő munkáik illusztrációként bekerültek a jövő évben a Kossuth Kiadó gondozásában megjelenő új könyvembe is, melynek címe: Képírás - Fotóakadémia. Neves fotóművészekkel említem – vagy mutatom – őket egy lapon, és meg is érdemlik, mert abszolút megállják a helyüket egy mégoly erős mezőnyben. Megtiszteltetés számomra, hogy jelen lehettem a képek elkészülésénél.
- Sz. J. N. -
Linkelő:
Budapesti Művelődési Központ
Eifert János honlapja
 A cikk a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jött létre
 |
archívum
A hozzászólások megjelenítése/elrejtése
A hozzászólás-űrlap megjelenítése/elrejtése
